A+
Saul Bellow: Herzog
Fordította: Balabán PéterEurópa, 1967, 589 oldal
Moses E. Herzog (USA, 47, elvált) irodalomtudós, oktató, ismert és elismert könyvek szerzője, két gyermek apja. Éppen nagyon rossz bőrben van. Felesége egyik legjobb barátja miatt lécelt le, újabb könyvével nem halad, jegyzetei hamarosan beborítják a házat, és fura levélírási mizéria keríti hatalmába (a levelek persze nem jutnak el a postai bélyegzőig), pénze és türelme fogytán, emlékeivel képtelen elszámolni. Nagy a baj. Úgy érzi, kezd bedilizni. Közelg a vég.
Bellow közel fél évszázada megjelent regénye csupán néhány nap meglehetősen részletes története, miközben Moses múltjának és közelmúltjának meghatározó, nem ritkán szappanoperába illő epizódjait élhetjük végig. Sok esetben roncsolja szét az objektív narrátor szólamát az elcsitíthatatlan első személyű monológ: mintha a főhős kiapadhatatlan közlésvágya magát az írói hangot próbálná eltorzítani vagy maga alá gyűrni.
A történet során tehát kénytelenek vagyunk betekinteni Moses leveleibe is, már ha nem akarunk folyamatosan ide-oda lapozgatni. Ezek a néhol zavaros eszmefuttatások szerves részei a regénynek, ahogyan a levélírás aktusa is lassan tumorként akadályozza Mosest a napi teendők precíz elvégzésében. Utazzon bár buszon vagy üljön a budin, beszélgessen pszichiáterével vagy suttogjon szerelmes szavakat legújabb szeretője, a szexistennői kegyeket gyakorló Ramona fülébe, villan a toll, előkerül a papír, és máris kanyarognak a sorok a kezéhez legközelebb kerülő papírszeletkére. Társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet, filozófusok korhadozó és kókadozó axiómái fölött füstölög, egyetemi kollégáit oltogatja recenzióba hajló mondatfutamaiban, ír ügyvédjének, anilitikusának, volt feleségei és szeretői rokonságának, elhunyt és élő családtagjainak, a Jóistennek és az Ürdüngnek egyaránt. Merthogy mindenki összeesküdött ellene, hogy elszakítsák csodaszép feleségétől, a szereplők által leginkább „gyönyörű szajhának” titulált perditától, aki rendőröknek mutogatja volt férjének arcképét. Hogy azok tudják, kit kell lepuffantani, ha a ház közelébe tolja a pajeszát.
Moses a paranoia kapuját döngeti, így nem csoda, hogy kezdi minden kapcsolatát elveszíteni a külvilággal és az ún. jelennel – csak bomlott énjének precízen archivált emlékdarabkái buknak föl a mélyből, amelyek ugyanakkor remek szórakozást nyújtanak az olvasó szemek számára. Mosesből ugyanis árad az irónia és az önirónia, részletes beszámolóit és nosztalgikus stream-jeit át- meg átjárja a kesernyés humor. Saját népén és saját helyzetén is élcelődik, miközben kirajzolódik előttünk a bolygó zsidó toposzának 20. századi verziója, feltupírozva némi pszichoanalízissel és romanticizmussal, áthelyezve az Álmok Országába, ahol csak a súlyos neurózis gátolhatja meg az egyént céljai elérésében. De sokszor az sem.
Sokszor nehéz eldönteni, hogy a bekattanás előtt vagy már ez után járunk, hiszen Moses összeesküvésének tiszta pillanataiban annyira világos a cél (nevezetesen az ex-feleséggel való szembenézés), mint a regényből áradó vágy, az élni-akarás vágya. Bellow úgy írt letehetetlen regényt, hogy szinte a nullára redukálta az izgalmakat, a cselekményt pedig apró darabokra zúzta. Mintha valami családtörténetbe oltott esszéregényt olvasnánk, máskor meg csak fragmentumokkal szembesülünk. Jó lenne, ha ezt a regényt valahogy be lehetne fecskendezni az emberekbe. Élhetőbb lenne a világ.
