The Punisher presents: BARRACUDA, Írta: Garth Ennis, Rajzolta: Goran Parlov, Kiadó: Marvel

„He gotta be that way because that’s how the fuckin’ world is. Shit comes to shit, ain’t no one gonna be there for you. Every muthafucka alone in this world – so you best be gettin’ used to that, an’ you best man up an’ learn to be hard as the goddamn world itself. You gotta be hardcore. Muthafuckin’. Gangsta.”

Garth Ennist jöttem dicsérni, mert egy zsenit lehet .

Barracuda, a figura maga a szintén Ennis által jegyzett, havonta megjelenő Punisher-ben ütötte fel tar fejét, és kettejük harca olyannyira pusztító erejűnek, és ezáltal az olvasók körében annyira népszerűnek bizonyult, hogy Ennis megkockáztatta az ehelyütt tárgyalt, öt füzetből álló minisorozatot, amely ma már gyűjteményes formában is megvásárolható.

Természetesen egy olyan „hardcore muthafacka”, mint Barracuda, azt is túléli, ha levágják négy ujját, fejbe lövik, majd a cápák közé vetik. A Punisher nem bánt vele éppenséggel kesztyűs kézzel, de még ő sem képzelte, hogy a hatalmas termetű fekete gyilkológép mindezek után is életben marad. Hát Frank, mit mondjak… sosem tévedtél még ekkorát.

Barracudában forr a bosszúvágy, ugyanakkor tisztában van vele, hogy a Punisherrel csak jól felfegyverkezve szállhat újra szembe. Az arzenálhoz pedig pénz kell, éppen ezért jön neki kapóra, hogy a new yorki maffia über-donja (aki a megszólalásig hasonlít Christopher Walkenre) megbízza egyetlen fia testi épségének biztosításával. Sőt, itt nem áll meg: Barracuda feladata lesz, hogy a dél-amerikai Santa Morriconébe kísérje a pre-teen maffiózót, és segédkezzen annak első gyilkosságában, mintegy beavatásában. A célpont nem kisebb személy, mint a banánköztársaság elnöke, aki szabad perceit kábítószer-kereskedelemmel tölti, ergo a keresztapa konkurenciája.

Csakhogy Barracuda az első perctől a saját pecsenyéjét sütögeti: évekkel korábban maga is abba az amerikai kormány által kivezényelt black-ops csapatba tartozott, amely hatalomra segítette a kalandor kábítószercsempészt, így meglehetős baráti szálak fűzik El Prezidentéhez. Megérkeztükkor azonnal feltárja feladatát a drogbáró előtt, elnyerve ezzel bizalmát. A don hemofíliás rakásszerencsétlenség-fiát túszként fogva tartva Santa Morriconébe csalják a keresztapát, és nemsokára az ország teljes hadserege, a new yorki maffia és Barracuda szedett-vedett csapata egymás géppuskacsövébe bámulva várja, hogy kinek az ujja rándul meg a ravaszon…

Ennis ezúttal elhagyja a komolyabb szinteket, amelyek olyan remekműveire, mint pl. a Preacher, jellemzőek. A Barracuda „csupán” egy totálisan beteg figurákkal zsúfolásig rakott, percenként új fordulatokat vevő, erőszakosságával a perverzió határait nyalogató, szexuális dekadenciájával pedig azt jócskán túllépő un. men-on-a-mission kaland.

Csak illusztációként hozom fel: Barracuda harcostársa egy transzvesztita amerikai tábornok, aki még a leghevesebb harcban is flitteres melltartót meg tangabugyit visel, El Prezidente háztartását pedig olyan szimpatikus karakterek alkotják, mint egy pedofil ír pap vagy magának az elnök úrnak a felesége, a volt pornósztár, aki a mai napig az egy óra alatt elszenvedett dupla anális-penetrációk csúcstartója.

Nehéz igazán Ennis zsibongó zsenialitását olyanoknak megpróbálni leírni, akik nem olvasnak képregényeket: egy háromszáz kilométeres sebességgel száguldó shinkansen-vonat történet-megfelelőjeként tudnám képesíteni (ugyanakkor nem hasonlítanám semmilyen akciófilmhez: ezek a sztorik őrültebbek, gyorsabbak és szertelenebbek, mint bármelyik blockbuster). Az egyik percben teli torokból röhögsz a kultúrakaparó, totálisan ízléstelen, mégis briliáns poénon, majd arcodba kapod a vérfagyasztó kegyetlenségnek egy teljesen váratlan epizódját – mindezt egy olyan történetben, amelynek olvasása közben szó szerint áhítattal várod a következő fordulatot.

Kielégülés az egész vonalon.