Szívmelengető középkor című kiállításához kapcsolódóan mese- és novellaíró pályázatot hirdetett a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum. A gyerekek két korosztályi kategóriában pályázhattak és több kiállítási tárgy közül választhattak (volt köztük oroszlánalakú kályhaláb és mézeskalácsforma a sárkányt legyőző Szent György alakjával – a teljes listáért katt IDE!), ezek köré szőtték történeteiket. A pályázat lezárult, mi pedig itt, a Könyvesblogon megmutatjuk a legjobbakat. A 14-18 éves korosztályban különdíjas lett Balog Nóra Lépj be! című írásával.
Balog Nóra: Lépj be!
- Bátran, indulj – mondtam neki. Megigazította az ingét, majd kinyitotta az ajtót. Gyönyörű, hófehér kövezetű, ízléses berendezésű előtérbe érkeztünk. Sarkaiban négy, nagy levelű, pompás szobanövény, középen kerek asztalka állt. Az asztalon egy tálca, rajta poharak sorakoztak és egy kancsó víz. Megkínáltam a vízből, amelyet a várakozó vendégeknek tartottak fenn. Vonakodva elfogadta, tekintete folyamatosan körbejárt.
- Én már jártam itt – mondta, mikor visszaadta a poharat. Ekkor vette észre a felbontatlan borítékokat, amelyek a tálca mellett hevertek. Mindegyik neki volt címezve. Elmosolyodtam a bizonytalansága láttán és beljebb invitáltam. Nem kapott magyarázatot. Most még nem.
A következő terem berendezése is egyszerű volt, majdnem semmit mondó, ám az óriás ablakok és a rajtuk beáramló fény, a fehér falak, a fehér fotelek és a kék függönyök érdekesebbek voltak, mint először hinné bárki. A földön azonban szanaszét üvegszilánkok hevertek. Eltört tükröket, alkoholos italok különböző formájú, díszítésű üvegeinek a maradékát és széttört poharakat kerülgettünk. Boltíven keresztül sétáltunk egy szobába, amit egykor nappaliként használhattak, ám jelenleg a sötétítő függönyöket letépték, a vörös bőrkanapékat tönkretették, a szőnyeget is szétszaggatták, több, a falra szerelt polc hevert a földön. Mintha egy vadállat szedett volna szét mindent. A látvány elborzasztotta. Engem már nem.
Gyors léptekkel maga mögött hagyta a szobát, én ráérősen követtem. Hosszú folyosón folytattuk az utunkat. Itt félhomály uralkodott, bal oldalon kicsi ablakok, jobb oldalon különböző ajtók várták, hogy kinyissák őket. Egynél sem torpant meg, fegyelmezetten haladt tovább. Egyszer félig megfordult, azt mondta, úgy emlékszik, a folyosó végén lesz egy ajtó, mögötte pedig valami, amit csodált. Önelégülten elmosolyodtam. A folyosó végén nem volt ajtó. Ledöbbenve nézett rám. - Elzárták. Hogy többé ne léphessen be rajta, aki nem méltó rá – mondtam, és a falon megkerestem azt a pontot, amit, ha megérintettem, vibrálva megjelent egy alacsony, fekete bejárat. - Szóval már járt itt valaki, aki nem volt rá méltó? – kérdezte. Szó nélkül bólintottam. Le kellett hajtani a fejünket, olyan apró volt az ajtó. Bent, a darabjaira szétszedett könyvtár még úgy is lenyűgöző volt, hogy a plafonig nyúló szekrények üvegajtajait letépték, vagy csak az üvegeket törték be, könyvek ezrei hevertek a padlón szétszórva és egy hosszú asztalon félig elégetett kötetek feküdtek. Némelyiknek csak a borítóját hagyták épen, egyesekből néhány lap maradt csupán. Az asztalon egyetlen gyertya égett mellettük.
Hitetlenkedve hajolt le egy könyvért. - Amikor itt voltam… ez a hely… gyönyörű volt – forgatta a kezeiben a műt. - Lesz még ennél rosszabb is – mondtam és időt sem hagyva neki, tovább vezettem. Volt még mit megmutatnom. Továbbra is szobákon, termeken haladtunk át, néhol lefele vezetett utunk, hosszú, hideg kőlépcsőkön, néha szédítő magasságokba haladtunk, de sehol nem időztünk sokat. Mindenhol volt valami borzalmas, hihetetlen, amit nem tudott megemészteni, amit nem akart figyelembe venni. Menekült. Menekült a hangok elől, a sírástól, pokolbéli látványoktól, fájdalmaktól. Hiába szép a díszlet, jól megtervezett részletek, ha a tartalom hátborzongató. Soha nem értem még végig ilyen gyorsan a kastélyon, mint akkor vele.
Mikor kiléptünk, rám emelte rémült, zöld tekintetét. - Már jártam itt… de… – kereste a megfelelő szavakat – nem tudom mikor… egyáltalán… nem ilyen volt ez a hely… sokkal szebb… már amire emlékszem – fogta meg a homlokát. Elmosolyodtam. Diadalittasan. Szomorúan. Örömmel. Úgy éreztem volt értelme körbe vezetnem. Nem emlékszik ugyan mindenre, de amit ezúttal látott, elborzasztotta. Ennyi elég volt. – Igen, jártál már itt… hisz egyszer már megmutattam neked a lelkem. Megváltozott a tekintete. Megértette. – Mindazt, amit láttál, te okoztad. Te tettél tönkre engem.
