A Nyugat első nemzedékének meghatározó alakja volt: költőként, prózaíróként, esszéíróként, műfordítóként egyaránt jeleskedett, s az irodalmi közélet szervezése révén irodalomtörténeti szerepe, hatása is óriási.
1883. november 26-án Szekszárdon született (a helyszín könnyű megjegyezhetőségéért sokat tett Karinthy Frigyes nevezetes Babits-paródiája, imájukba is foglalják a magyar érettségire készülők). A Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-francia szakos hallgatója volt, később második szakját latinra cserélte, ebből is szerzett diplomát, és évekig középiskolai tanárként dolgozott szerte az országban.
Költőként 1908-ban debütált a Holnap című antológiában. Kosztolányi Dezsővel és Juhász Gyulával az egyetemen, Négyesy László híres stílusgyakorlatain ismerkedtek össze, s később mindannyian csatlakoztak egy új, a tradíciókkal sok szempontból szakító, nagy hatású folyóirathoz. Babitsot Osvát Ernő és Ignotus invitálta a Nyugat szerkesztőségének csapatába, melynek haláláig egyik motorja volt: sokáig a lap főmunkatársa, 1929-től főszerkesztője lett.
Első verseskötete 1909-ben jelent meg Levelek Irisz koszorújából címmel, ezt 1938-ig további nyolc követte. 1913-tól regényeket is publikált (az első a híres skizotörténet, A gólyakalifa volt, a legelismertebb talán az 1927-es Halálfiai), és magyarra fordította többek között Dante Isteni színjátékát. Játszottam a kezével című verse utolsó három sora miatt („…nagyobb örömmel ontanám kis ujjáért a csobogó vért, mint száz királyért, lobogóért!”) hazafiatlanság és felségsértés vádjával fegyelmi eljárás indult ellene, elvesztette tanári állását: 1917-ben Fortissimo című költeménye a változatosság kedvéért istenkáromlás vádját eredményezte. Az első világháború alatt versekben tiltakozott a vérontás ellen, az őszirózsás forradalom idején különböző tisztségeket vállalt, 1919-ben egyetemi tanárrá nevezték ki. Státuszától az általa egyébként gyanakodva szemlélt Tanácsköztársaság bukása után fosztották meg nyugdíjával együtt, és rendőri felügyelet alá helyezték: innentől tudatosan vonult fel az irodalmároknak és művészeknek fenntartott elefántcsonttorony legtetejére.
1921-ben vette feleségül Tanner Ilonát, akit az irodalom iránt érdeklődő közönség főleg Török Sophie néven ismer. 1929-től a Baumgartner Alapítvány főkurátora lett, döntő szava volt abban, kik kapják a komolyabb pénzösszeggel járó díjat (József Attila, akivel köztudottan ambivalens volt a viszonya, két ízben is részesült Baumgartner-jutalomban, de a pénzt Babits megtagadta tőle). 1924-ben feleségével nyári lakot vásárolt Esztergom-Előhegyen, melynek híres autogramfalán a magyar szellemi élet számos kiválóságának aláírását gyűjtötte. A fasizálódó Európa fenyegető légkörében ő is lejött az elefántcsonttorony lépcsőin, költészetének hangja egyre pesszimistább lett. Sokszor vált üldözötté, elszigeteltté, mégis haláláig a magyar irodalmi élet egyik központi alakja, legbefolyásosabb vezére maradt.
1937-ben állapították meg, hogy gégerákban szenved, 1938-ban megoperálták. A műtét után nem volt képes szóban kommunikálni, így létrehozta a Beszélgető Füzeteket, azon keresztül tartotta a kapcsolatot környezetével. Jónás könyve című bölcseleti költeményét, melyet operációjának évében vetett papírra, pályája csúcsának szokás tartani: egy évvel később Jónás imáját is megírta. Még képes volt rá, hogy 1940-ben elutazzon San Remóba, átvenni a Dante-fordításáért neki ítélt elismerést. 1941 tavaszát és nyarát esztergomi lakában töltötte, s ez év augusztus 4-én halt meg egy budapesti szanatóriumban.
A Jónás imája Latinovits Zoltán előadásában:
