Hannu Luntiala: Az utolsó üzenetek, Kossuth Kiadó 2008 2400 Ft
Hat éves korom óta nem írok tükörírással, és ha a kezembe nyomnak egy könyvet, egy szuszra végigolvasom, bármilyen rossz legyen. Hannu Luntiala könyvébe mégis kétszer aludtam bele. Mire nagy nehezen megbirkóztam a regénnyel, úgy döntöttem, engem ezen túl a magasságos mennyekben lakozó Atyaúristen sem tud arról meggyőzni, hogy ez egy jó szöveg és bárkinek ajánlanom kéne.
Azért megadtam neki az esélyt, és ha a feljebbvaló nem is, legalább én próbáltam a dicséretre rábeszélni magam. Először abban reménykedtem, hogy szenzációs kuriózum lesz, de ez sajnos nem igaz. Az SMS-regényt, mint műfajt, már a japánok kitalálták. Igaz, náluk leginkább valóban SMS-ként érkezik, ritkán jelennek meg az írások nyomtatásban, és általában a kamaszok próbálgatják így a szárnyaikat. Számomra ez formailag is, tartalmilag is megfelelőbbnek, kedvesebbnek tűnik, mint hogy egy finn jogász próbál nekem százhatvanezer karaktert furcsán tördelve regényként eladni.
Sőt, már Magyarországon is jelent meg SMS-regény, a titokzatos Dante által szignált 160 című opusz, szinopszisa, ha nem is árulkodik túl sok eredetiségről (fiatal srác Pesten, szex-őrült szerető, drogos tesó), de legalább izgalmasabbnak tűnik, mint Luntiala történetvezetése, már ha lehet ezt a valamit annak nevezni.
Amikor elkezdjük a könyvet, körülbelül a második SMS-ig tűnik érdekesnek a forma, utána unalmassá, idegesítővé válik. Az író minden szereplővel in medias res megismertet minket, Teemu-val, a főhőssel, a szeretőjével, a legjobb barátjával, a húgával, a fiával, az anyjával, és a volt munkatársával. Ők többé-kevésbé állandóak, rajtuk kívül még felbukkan egy-egy ismeretlen zsaroló, vagy valaki, akivel Teemunak ilyen-olyan üzleti ügyei vannak. Ennyi szereplő mellett akkor is kapkodnánk a fejünket, ha csak egy szokványos regénykezdésről lenne szó. Luntiala viszont, kiemelve a mű krimi-jellegét, az SMS-ek végén mindössze a küldőt vagy a fogadót adja meg. Ha nem figyel az olvasó görcsösen, minden erejét megfeszítve, akkor néhány oldal után teljesen elveszti a fonalat.
Mindezzel tulajdonképpen nem is lenne baj, ha egy valóban krimi-szerű, izgalmas, de legalább hihető történetre derülne szép lassan fény a kilesett SMS-ekből. De a cselekmény unalmas, a szereplők sematikusak, a bonyodalom már nagyjából a regény harmadánál kiszámítható. Ráadásul az író, hogy szimpátiánkat (?) elnyerje, borzalmas szenvedésekkel bünteti majd minden hősét, mintha nem lenne neki elég, hogy szerencsétlen Teemu tüdőrákos és csak hónapokat jósolnak neki. A húga depressziós, klinikai kezelésre szorul, szeretője egyedül neveli kislányát, legjobb barátja alkoholista. Boldogtalan, fásult emberek, de mindez nem magyarázhatja azt a közönyt, amivel a férfi eltűnését fogadják.
Mert Teemunak egyszer csak nyoma vész. Egyik napról a másikra felmond a munkahelyén, a Microsoftnál, és európai utazásba kezd, amelynek tervezett időtartama is, célja is folyton változik. Csak SMS-ben tartja a kapcsolatot környezetével; így derül ki először az, hogy halálos beteg, aztán pedig az, hogy vele együtt két és fél millió dollár is eltűnt a cégtől. A helyzetet bonyolítja az, hogy néha új, lenyomozhatatlan készülékeket vásárol, néha pedig nemes egyszerűséggel összeesik valahol, és nem ad életjelet magáról egy darabig.
A végén számomra teljesen hiteltelenné vált a dolog. Mert azt még elhiszem, hogy van olyan ember a Földön, aki képes egy ilyen SMS-t összehozni: „Munkába menet reggel mindig ellenszél fúj, és mikor megyek haza, ugyanez: ellenszél. Megmagyarázza ezt valahogy a Föld forgása?” Még az unalmas, moralizáló történetet is elhiszem. De hogy valaki szinte ellenvetés nélkül elfogadja, hogy nem beszélhet többé a rákos apjával, vagy szeretőjével, nem próbálja meg felhívni, nem megy utána, és a halálhíréről is csak az elmaradt SMS-ekből értesül, amire higgadt, belenyugvó üzenetekkel válaszol, hogy vajon él-e még egyáltalán az illető… na ezt nem adja be nekem semmilyen regény, akár hexameterben, akár haikukban, akár SMS-ekben fogalmazták.
