C+
Madeleine Rosca: Lidércfölde 1. Vad Virágok Könyvműhely, 2008, 192 oldal, 1890 Ft.
A japán külügyminisztérium nemzetközi mangapályázata új keletű; 2007-ben osztott ki először díjakat, többek között az ausztrál Madeleine Roscának a Lidércföldéért (Hollow Fields). Szóval nagyon friss a dolog, külföldön 2009-re várható a harmadik kötet.
A Lidércfölde főhőse a kilencéves Lucy Snow, aki a zengzetes nevű lányiskola helyett a Tudós és Etikátlan Tehetségek Akadémiájára téved, és amint az már lenni szokott, későn döbben rá: hoppá, ez nem az, csakhogy innen nem lehet megszökni, egy alternatíva marad, az alkalmazkodás. A vidéki angol kastélyok és az ódon ipari épületek jellegzetességeit egyesítő iskolában olyan tárgyakat oktatnak, mint a sírrablás, a fajok közti szervátültetés és a robottan, a személyzet és a tanárok a jó ég tudja, miféle létformához tartoznak, a nebulók pedig fittyet hánynak a társadalmi együttélés olyan szabályaira, mint az embertársakkal való kulturált érintkezés: a segítőkészség, kedvesség, udvariasság. Ez utóbbin egyébként nincs mit csodálkozni: a helyi házirend nem ösztönzi a diákokat az összetartásra, ugyanis a hét elteltével a leggyengébben teljesítő gyereket a szélmalomba viszik, ahonnan még senki sem tért vissza. Cserfes főhősnőnk a kezdeti bénázás után feltalálja magát, szövetségesre bukkan, majd úgy dönt, marad.
Természetesen nem véletlen, hogy a naiv Lucyt nem golyózzák ki az első héten. Az igazgatónő, Miss Weaver figyelmét rögtön felkelti, ugyanis az etikátlan tudósok közössége, mint bármely más foglalkozásé, belterjes, tehát ha valaki ismeretlen érkezik, az nem biztos, hogy kívülálló. Másrészt a legfőbb felvételi követelmény az iskola megtalálása, tehát ha Lucy átlaggyerek volna, nem keveredne a sötét erdőből a furcsa iskolába. Ebből sejthető, hogy a további kötetekben ki fog derülni valami sötét és misztikus Lucy származásáról, vagy a szülei múltjáról. Az alaphelyzet a szokásos: átlagos gyerek, aki mit sem sejt abból, hogy nem átlagos. A karakterek is a megszokottak: undok, gátlástalan osztályelső, aki egyben a suli szépe (Summer Polanski), goromba hímsoviniszta-palánta, ám jóképű és eszes fiú (Claude McGinty), háttérbe szorított, elfeledett és emiatt rezignált professzor (Dr. Bleak), és persze a gonosz boszorkák morbid csáberejét sem nélkülöző negatív főhős (Miss Weaver).
Ami a mangában érdekes, az a cukinak meg a horrornak a sajátos egyvelege (a preparálás még belefér, egyes gyerekek a valóságban is örömüket lelik a bogarak, giliszták stb. trancsírozásában; a holttestek megbolygatása viszont szerintem nagykorú felügyelete mellett sem a kilencéveseknek ajánlott); meg annak a koncepciózus végigvezetése, ahogy egy feltehetően normális körülmények között szocializálódott gyerek olyan társaságba kerül, ahol egészen más a szokás- és értékrend; ez feszültséget okoz, amit a szerző az atmoszférával (a hodály a bonyolult csőrendszerrel, a nagy gőzgépek, a sötét folyosók) és a karakterrajzzal (kedves arcú, dundi lábú gyerekek kontra toldott-foldott homlokú, üres tekintetű tanárok) érzékeltet. Nem is olyan gagyi − szögeztem le a végén − csak én már öreg vagyok az ilyen típusú történetekhez.
