Fehér Béla: Lecsó
Magvető, 2009, 260 oldal, 2890 Ft.
Az alábbiakban azt szeretném bebizonyítani, hogy a nagy elődök nevének sűrű emlegetése jótékony hatással lehet Fehér Béla szövegeire. A párhuzamok kérdése ugyanakkor mit sem ér közönség nélkül, hiszen amikor egy felfordult világban göröngyökkel és sárgalacsinokkal dobáljuk a koporsót, akkor magunkon, helyzetünk abszurditásán nevetünk, ehhez pedig nem elég, ha a szöveg felkínálja magát, ide elszánt és értő olvasóra van szükség. Hogy mi minden változott meg körülöttünk, arra leginkább a szövegek segítségével lehet választ adni, ám a körbetekintés, az állapotfelmérés már a közönség feladata. Mit jelentett Volentik bácsi Örkény idejében, és hogyan változott meg napjainkra a Megváltót csónakáztató öreg? Miben különbözik a vesztegzár alatt lévő Grand Hotel egyik szobájának szekrényéből kilépő alak és Rejtő Jenő, aki Fehér Bélánál lép elő ugyanabból a szekrényből? Érvényesek-e egyáltalán az ilyen összevetések?
Részlet a kötetből itt >>>
A Lecsó egy-két perc alatt fogyasztható szövegeinek titka az összetevők alapos kiválasztásában és arányaik pontos meghatározásában rejlik. Fehér Béla Krúdyt idéző eleganciával és elragadtatással beszél az ételkészítés fortélyairól, ami az alkotási módszerek tekintetében a legnemesebb alapanyagok felhasználásával készülő kulináris élvezetet jelenti: Rejtőtől Karinthyn és Örkényen át a kortárs irodalmi alkotókig minden, ami szem s szájnak ingere. A lényeg persze mindig az invenció, a jól ismert komponensek újszerű vegyítése, ami a kulturális toposszá vált irodalmi előzményekből friss és következmények nélkül fogyasztható újdonságot varázsol. Olcsó és nem is kimondottan testhezálló poén a szövegek gasztronómiájának felemlegetése, de ahogy Fehér Béla írja, „a lecsó a magyar gasztronómia (…), a tárca pedig az irodalom mezítlábas gyalogosa”, így az összehasonlítás minden sutasága ellenére is helytálló. Különösen, ha a szerző által bevezetett párhuzamot tiszteletadásnak tekintjük, ekkor ugyanis az írások nem csak megidézik, de célba is veszik előképüket, összehasonlításra kényszerítve az olvasót. És ha ebben az összevetésben a szövegek egyenrangú félként mutatkoznak, az nem csupán az elődök alkalmazkodóképességét mutatja.
Az elragadtatás hangjaiba azért persze némi kritika is vegyül, ennek valódi jelentőségét azonban csak az idő döntheti el. Lehet, hogy ezek a tárcák értékes kordokumentumként a valódi Egypercesek szintjére emelkedhetnek majd, jelen pillanatban viszont sok olyan apróság, zavaró részlet mutatkozik, amelyek alapján a Lecsó elsősorban mint egy remekbeszabott egyveleg, minőségi alkotóelemek pompás elkészítése olvasható. Az egyediség fokmérője a kötet írásainak esetében az ötletek kifejtése, a csattanóra felépített – hiszen ennél a műfajnál az dönt mindenről – sztori egységessége lehet. Ezek alapján határozható meg, hogy a mindig könnyed történetek valóban találóak-e, vagy célt tévesztettek esetleg, akár az aktualitás, akár a múltba tekintés kérdésében. A legegyszerűbb példa ennek szemléltetésére a társadalmi (politikai, etnikai) ellentmondásokra építő novellák esete, amelyek a Lecsóban sajnos sokszor túllőnek a célon. Az utalások bántóan egyértelműek, olyan részben sértett, részben dühös kirohanások, amelyek már túl vannak a társadalomostorozó, abszurditásba fúló karcolatokon, és a nyílt támadás határát súrolják. Így elvész a „valóság” és a szövegben létre hozott groteszk állapot összehasonlításának öröme, és csak az öncélú puffogás marad. Szerencsére még ezeket a helyzeteket is megmenti az írások természetessége, amely a vulgáris lendületet is árnyalja némiképp. A tárcák egységét a következetes barbárság mellett a következetlen finomságok ugyanúgy veszélyeztetik. Néha egy remekül kiagyalt alaptörténet teljesen szétszóródik az újabb és újabb fordulatok, változtatások miatt, és így a csattanó nem csak indokolatlannak de értelmetlennek is tűnhet. Ezek a problémák azonban a szövegek töredékét érintik csupán, és a kötet egészének élvezetéhez képest elhanyagolható bosszúsággal járnak.
Fehér Béla tárcáit élmény olvasni. Függetlenül attól, hogy önálló szövegekként tekintünk rájuk, és így elveszítjük azt a roppant utalásrendszert, amely azon kívül, hogy gazdagítja, át is értelmezi a novellákat, vagy újraírásként felfogva azokat az összevetés szépségét keressük a Lecsóban. Mindkét esetben lenyűgöző az a könnyed elegancia, amellyel a véresen egyszerűből üdítően kaotikusat varázsol Fehér. Nincs olyan mindennapi, földhözragadt történet, amiből ne tudna egy abszurd társadalomkritikát összedobni. Mindegy, hogy népmesével vagy receptgyűjteménnyel kísérletez, a végeredmény az összetevőktől függetlenül minden igényt kielégítő.
