Kavafisz: Alexandria örök, Kalligram, Pozsony, 2006, 340 oldal, 2500 Ft
Vajon hányan olvasnak ma szabadidejükben görög verseket? A kérdést úgy is feltehetném: vajon mit tudunk a görög irodalomról? Az ókori Hellász művészete persze minden érettségiző számára ismeretes. Más kérdés, hogy a gimnázium után ezzel a felszínes kóstolóval életük hátralevő részére a legtöbben be is fejezik ez irányú tanulmányaikat. Az iskolapadon kívüli széles látókör persze az újgörög irodalomból is csemegézhet, nagyjából három olyan modern görög írót jegyeznek, akik a nemzetközi porondon is nevet szereztek maguknak. (Elitisz, Szeferisz, Kazantzakisz.) Ám az újgörög irodalom fundamentuma és megkerülhetetlen egyénisége, egy sokak számára kevéssé ismert szerző, Konsztandinosz Kavafisz. Hazudnék ugyan, ha azt állítanám, hogy a neve ismeretlenül cseng a versbarátok körében. Talán az átlagolvasó nem hallott róla, de Kavafisz már hosszú évtizedek óta példás kultusznak örvend a világirodalomban, s ezt a státuszt elsősorban azonnal felismerhető stílusának, pimaszul egyszerű és szikár, mégis szenvedélyes és filozófiai hangjának köszönheti.
Ami pedig nagyon fontos: ez a költői szintézis az európai kultúra különböző határvidékeinek találkozásából és keveredéséből ered, a szerző művei ugyanis a vén kontinens szellemiségének összegzése és lírai metszéspontja. Leghíresebb verse gyakran idézett költemény, az európai kultúra hanyatlásának szimbóluma, s egyben John Maxwell Coetzee regényének címadója: A barbárokra várva. De hadd említsem meg vele kapcsolatban Denys Arcand Oscar-díjas filmjét is: A barbárok a kapuk előtt talán a kavafiszi szellem legszebb posztmodern mozgóképes adaptációja.
Kavafisz 1863-ban született Konstantinápolyban, egy gazdag kereskedőcsalád gyermekeként. 1850-ben a család Alexandriába, Egyiptomba költözött, az apa halála után pedig édesanyjával Liverpoolban települt le. A költő tehát brit környezetben nevelkedett, ami azt eredményezte, hogy remekül megtanult angolul s megismerte az angolszász kultúrát. Később visszament Isztambulba, belefogott a hellenisztikus kor tanulmányozásába, amely költészetének alapjává vált, végül Alexandria lett választott otthona. Kavafisz költészete tehát a hellén kultúra talaján sarjadt, ebből az anyagból táplálkozott meghatározó kultúrpesszimizmusa. Versei nagy részében régi görög szellemek, történeti figurák, nevek szerepelnek, hatalmas mennyiségben. Általuk, azaz a mítosszá érlelt hellén kor révén beszélt áttételesen a modern létállapot problémáiról. Ám Kavafiszt igazán mégis azokért a verseiért szeretem, amelyek a végsőkig csupasz minimalizmus nyelvén szólalnak meg és hősei egyszerű polgárok, lecsúszott emberek, züllött figurák, magányos neurotikusok és csalódott szerelmesek.
S ha már szerelem: Kavafisz verseiben alig tűnnek fel nőnemű lények. Mintha ezzel is visszanyúlt volna az ókori görög kultúra elemeihez. Verseiben a homoszexuális vonzalom apró epikus mozzanatokban, szemérmes, sokatmondó elhallgatásokban mutatkozik meg, ám a meleg férfi szenvedélye mégis olyan szerelmes költeményeket eredményezett, amelyek túlszárnyalják a legforróbb romantikus költészetet is. A magány, a melankólia és a dekadens egzisztenciák ábrázolása mellett a szerelmi fájdalom jellegzetes megragadása miatt érdemes olvasni Kavafisz verseit, melyek most új kiadásban lelhetők fel a könyvesboltok polcain, a régi Vas-Somlyó fordításokkal együtt, valamint Déri Balázs friss átültetéseivel, utószavával és jegyzeteivel, Alexandria örök címmel.
