Vannak könyvek, amiket egyáltalán nem akarok elolvasni. Esterházy Péter új könyve, a hasnyálmirigyrákját feldolgozó napló pont ilyen. Tavaly június óta figyelünk a hírekre és aggódunk az íróért, és ennek semmi köze az irodalomhoz. A Hasnyálmirigynapló szinte szürke és unalmas cím, a maga módján rendkívül pontos is, mert tényleg egy betegségnaplót olvashatunk, amiben Esterházy játszik a műfajjal, a személyesség határaival, de közben fura szerelmi történetet kerekít a betegségből, mert a benne lévő rák önálló életet él
(„A rák nem külön van bennem. A rák én vagyok »...«. - Azt hiszem azonban, hogy ezt mondva kissé gazsulálok neki. Meg van fertőzve a gondolkodásom, tréfálkozhatnék"), vagyis ez két önállóan élő, de egymásra utalt létező párkapcsolata. „Nagyon azért ne szeressek bele a hasnyálmirigyembe, mert azt ő veszélyesnek tartja"
- jegyzi le Esterházy felesége intelmét. (A könyvbe ITT tudsz beleolvasni)
Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
Magvető, 2016, 240 oldal, 3490 HUF
Ehhez a könyvhöz kétféleképpen lehet közelíteni: Esterházy-olvasóként hosszú évtizedek óta arra trenírozott minket a szerző, hogy ne vegyük komolyan a referencialitást, a regény önmagát írja, nem szabad számonkérni rajta a valóságot. Esterházy ezt az irodalmi játékot addig cizellálta, amíg a Harmonia Caelestisben minden az ő édesapjával történt meg, az édesapa szobrát szedte darabjaira. Ekkor derült ki apja ügynökmúltja, ami miatt megszületett a Javított kiadás, amiben a Harmonia fiktív apaalakját írta újra az új valóság, és ekkor szembesült először Esterházy a személyesség irodalmi problémájával: hogyan tudja magát beleírni egy könyvbe úgy, hogy előtte minden igyekezete arról szólt, hogy ezt szétszedje? A Hasnyálmirigynapló a Javított kiadás elbeszélőjéhez tér vissza, akinek új nyelvet kell találnia a valóság leírására. Esterházy viszont nem keres új nyelvet a betegség leírásához, az írás most nem teremt, hanem csupán rögzít:
„ez nem napló. Ez csak emlékeztető. A napló nem emlékeztet, hanem megjelenít.”
Miközben biztos vagyok benne, hogy az író nem hisz az írás terápiás szerepében, addig azt is látom, hogy ez a napló az egyik eszköz ahhoz, hogy harcoljon a betegséggel. Kezelésekről, vénákról, gyógyszerekről, orvosokról, kórházi működésekről ugyanúgy olvashatunk, ahogy rossz bélműködésről, kihulló hajról. Láthatjuk, hogyan terjed az információ, hogyan reagál rá előbb a szűk családi kör, majd a szélesebb nyilvánosság is. Esterházy talán legerősebb tette, hogy nem válik beteggé, se a betegsége, se a kórházi nyelvezet, se a rendszer nem teszi alárendeltté - ezért is gondolom, hogy az írás segít a terápiában.
Könyves magazin 2016/3.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 870 HUF
A másik olvasási mód Esterházytól teljesen független: egy olyan trauma tanúja szólal meg a könyvben, aki a naplójában bemutatja a beteggé válás folyamatát. A rák mindent felfaló, agresszív ragadozótermészete elsősorban nem az orvostudomány számára jelent kihívásokat, hanem az egyén számára, akit semmilyen korábbi élettapasztalat nem készít fel arra, hogy hirtelen saját életének aktív alakítójából passzív szemlélő lesz (hasonlóról olvashatunk Szentesi Éva májusban megjelent Hamvaimból című, szintén a rákkal való küzdelemről szóló könyvében).
Lehetünk akármilyen felkészült olvasók, beszélhetünk arról, hogyan problematizálja a szerző a napló műfaját, vitatkozhatnánk a testi működések bemutatásáról, és írhat Esterházy akármilyen reflexíven, játékosan és néha már szórakoztatóan, a könyv végeredményben egy túlzottan intim világba enged betekintést, amiben a szöveggel szemben sokkal fontosabb az író iránti szeretet és féltés.
A napló nincs lezárva, íródik tovább, az olvasó szurkol, remél.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin nyári számában jelent meg.
