Az AI felfalta Hermione családját

Sok évvel ezelőtt megragadott egy kép, egy nyomtatóból végtelenül hosszan kitekeredő papíré. Arról beszélt valaki, hogy ha egy számítógépet arra programoznánk, hogy a világ összes lehetséges betűkombinációját kinyomtassa, akkor abban a sok-sok végtelen és nagyrészt értelmetlen betűtengerben valahol ott lenne a világ valaha volt és valaha megszületendő összes nagy regénye, szép verse, de bevásárlócédulája, használati utasítása és pártprogramja is. És a nagyja még így is totális értelmetlenség lenne. Ott állnánk, elő lenne állítva a világ összes lehetséges könyve, jó és rossz, de megtalálni őket a sok értelmetlenség között tovább tartana, mint kivárni, amíg valaki megírja ezeket.

Azért csak az irodalomban merül fel ez a vízió, szemben a zenével, a festészettel, a szobrászattal vagy a filmművészettel, mert a felhasználható elemek, betűk és írásjelek köre, vagyis a variációs lehetőségek, legalábbis elméletben, végesek. A gondolatok nem, de az eszközök, amelyekkel képesek vagyunk írásban kifejezni őket, igen, míg – továbbra is szigorúan elméletben – a többi művészet anyaga a hangoktól a színekig végtelen mennyiségben variálható. Ha létezne egy nagy – nos, egy nagyon-nagyon nagy – könyv, amibe a szoftver beleírná azt a népdalsort, hogy „én vagyok az, aki nem jó, fellegajtó nyitogató”, és a Mester és Margaritának azt a sorát is, hogy „Mester, maga javíthatatlan romantikus, nem szeretne barátnőjével virágzó cseresznyefák alatt sétálgatni, esténként pedig Schubertet hallgatni?”. De benne lenne az is, hogy „én vagyok az, aki nem zöldbabfőzelék, fellegajtó nyitogató” és hogy „Mester, maga javíthatatlan motorkerékpár, nem szeretne Sztójay Dömével virágzó cseresznyefák alatt ultizni, esténként pedig targoncákat hallgatni?” Hiszen a szoftver nem válogat, csak betűt gyárt, bár egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy meg tudja különböztetni az értelmeset az értelmetlentől, tehát pusztán kusza betűhalmazok valószínűleg már nem szerepelnének benne. 

Könyves Magazin 2018/2.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2018, 72 oldal, 15 pont+100 Ft 

 

Az első kísérleti robotregényírók a fenti eltorzított mondatoknál többnyire jobbakat írnak már persze. A híres kísérlet, amelynek keretében egy mesterséges intelligencia a hét Harry Potter-könyv alapján új részt írt a regényhez (Harry Potter és egy Nagy Halom Hamu Portréja), egyes mondataiban egészen regényszerű, máshol viszont tökéletesen abszurd. „A kastély padlója varázslattal felerősített széltől vicsorgott. Az ég odakint olyan volt, mint egy nagy fekete mennyezet, tele vérrel. Hagrid kunyhójából egyedül saját bútorainak megvető csikorgása hallatszott ki. (…) Ron ott állt és dühödt sztepptáncot lejtett. Meglátta Harryt és azonnal elkezdte felfalni Hermione családját. Inge épp oly rémes volt, mint ő maga. Harry szemében Ron egy hangos, lassú és puha madárnak tetszett. Nem szívesen gondolt madarakra”. Hát, nem egy Bulgakov, de még csak nem is egy J.K. Rowling, de ne feledjük, hogy ez az út legeleje és ahhoz képest nem is olyan… Rendben, rossznak azért rossz, de van alany és állítmány, és még talán valami halvány mondandó is. Nyelvtanilag értelmesebb mondatokat ír, mint a Google Translate vagy az Index kommentelőinek jelentős része. Persze ezek a botok hozott anyagból dolgoznak: hét Harry Potterből tudnak írni – egyszer majd talán egy jobb – plusz fejezetet, száz sci-fi regényből egy százegyediket, mint ahogy az egészen friss bejelentés szerint a Facebook AI kutatócsoportja által ismert zeneszerzők és stílusok modorában tud meglepően jó dolgokat alkotni. De ehhez mind kell nagy tömegű előzetes információ, minta, ami azt teszi valószínűtlenné, hogy ebben a modellben mellbevágóan jó, újszerű dolgok szülessenek.  

De mi értelme tudni, hogy bitekbe tömörítve potenciálisan ott van valahol minden valaha volt és – legalábbis az eddigi szavainkból előállítható – születendő szöveg? Mi értelme lenne ma – a puszta érdekességen túl – elolvasni egy százötven év múlva esedékes nagyregényt? Tudnánk-e értékelni? Nagy valószínűséggel nem, mert nem ismernénk a kontextust, a korszellemet, amely szülte és amelyre reflektálni kíván. A gépeket eddig arra használtuk, hogy egyértelműen megválaszolható kérdésekre választ adjanak. Választ, amely valahol ott van és kikereshető. Az irodalomban és általában az alkotásban azonban csak olyan válaszokat várhatnánk tőlük, amelyekhez nem áll rendelkezésre kérdés.

Biztos vagyok benne, hogy viszonylag hamarosan képesek lesznek a gépek értékelhető szövegeket alkotni zsánerműfajokban. Jól tipizálható és stilizálható szövegeket: újságcikkeket (amelyekkel már jóideje kísérletezik például az Associated Press, mostanában már a Google támogatásával), aztán krimiket, sci-fiket, kalandregényeket. Képes lesz értékelhető új Harry Potter-fejezetet vagy Harry Hole-kötetet írni, zenében először szignálokat, jingle-ket, vagy már ma is iparinak tekinthető körülmények között készülő alkalmazott zenéket, nyári zsánerslágereket írni és ezeknek lesz piaca is, amivel párhuzamosan fenn fog maradni a jobb minőségű és drágább kézműves irodalom és kézműves zene azok számára, akiknek nem elég a konfekció-kínálat. De ez nem fog akkora változást jelenteni, mint azt ma gondolnánk, hiszen az olcsó tömegárú ma is ott van ezeken a piacokon, csak ma még emberek állítják elő őket, de ettől nem feltétlenül értékesebbek. A különösebb hozzáadott érték nélküli alkotásban pedig a gépek jobbak lesznek az embernél, de aki ezt a rovatot olvassa, az továbbra is többre fog vágyni. (Ha már itt tartunk, ennél sokkal nagyobb változást fog hozni az életünkbe és a művészetbe is, amikor majd – szintén nem túl sokára – valós idejű, élőbeszédet fordító gépek fogják lebontani a nyelvi akadályokat a világban.)

Joan Miró, az egyik legirodalmibb, versekből ihletet merítő és költőket, írókat megihlető festő mottója („Én nem találok ki semmit, én mindenre rátalálok”) szintén mintha azt mondaná, hogy minden amit alkotunk, már valahol ott van kint az univerzumban, csak meg kell találni, mint a remekműveket a végtelen betűtengerben. Művészet azonban éppen ettől a megtalálástól lesz a szöveg, a kép vagy a zene. A felismerés és a felismerés pillanatának egyszerisége adja a művek értékét.

Tekintsük erre a végtelen szövegre egy hatalmas kirakósként. Amikor ezt a nagy puzzle-t elkezdjük kirakni, az összes képkocka rendelkezésünkre áll, ott van egy nagy, elsőre áttekinthetetlen halomban (a különbség a szokásos kirakósokhoz képest, hogy ebben a halomban nagyon sok olyan elem is van, amelyre nem lesz szükségünk a kép kirakásához, ami persze nem elhanyagolható nehezítés). Egy-egy mű egy-egy kocka egy életműben és a Nagy Könyvben, az irodalom történetében is. De olvasóként (elvégre többen vagyunk olvasók, mint írók) is puzzle-t rakosgatunk életünk végéig. Némileg random módon kezdünk bele majdani ismereteink egy-egy részletének összerakásába, aztán egy bizonyos idő és szint után, amikor a kép fő vonalai kirajzolódtak, egyre könnyebben találjuk meg az odapasszoló kockát. Egyre kevesebb az új információ, azok viszont egyre könnyebben csusszannak a helyükre. És ez persze nem csak az irodalomra igaz, hanem általában az ismeretvilágunkra, arra a teljes egészében átadhatatlan valamire, amit az életről tudunk.

Margaret Atwood Alias Grace című, az A Szolgálólány meséje című könyv vagy sorozat rajongóinak valószínűleg túl konvencionális regényének egyik legérdekesebb része az egész történeten végigfutó vékony szál, amelyben a főhős foltvarrott takaróminták metaforáin keresztül fejezi ki magát. Egy alkalommal olyan pillanatot ír le, amikor Grace, a főhős hirtelen megért valami apróságot, ami az egész világot érthetőbbé teszi a számára. Egy nem különösebben fontos részletről van szó, csak éppen a helyére csusszan egy sokáig keresgélt puzzle-darab, amitől a környező képkockák is értelmet nyernek.

„Akkor valami megvilágosodott előttem, amin korábban sokat töprengtem. Van egy foltvarrott minta, aminek A Tó Hölgye a neve, és én azt hittem, hogy a költeményről kapta a nevét; de sose láttam se hölgyet, se tavat azon a mintán. De akkor már megértettem, hogy a hajót nevezték el a költeményről, a mintát pedig a hajóról; mert szélforgóhoz hasonlatosan volt megtervezve, ami bizonyára a forgó lapátkerekeket jelentette. És az jutott eszembe, hogy a dolgoknak van értelmük és van mögöttük terv, ha az ember eleget töpreng rajtuk.”

A mesterséges intelligencia betűgyárával kapcsolatban éppen ez az egyik legnagyobb kérdés: képesek lesznek-e a gépek töprengeni? Képesek lesznek-e elidőzni egy-egy apróság felett, hogy a legjobb szavakat találják meg. És mindenekelőtt: létezhet-e művészet enélkül az elidőzés és töprengés nélkül vagy hozzátartozik az irodalom varázsához a felismerésig vezető, írónak és olvasónak egyaránt kanyargós, megtorpanások és nekilódulások ritmusára haladó út.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/2. számában jelent meg,

Szerző: Weyer Balázs