Konrád György: A látogató, Noran, 2007, 221 oldal, 3490 Ft
2007-ben újra kiadták Konrád György első regényét. Az első megjelenés óta 38 év telt el, és ebben az időben a regény több kiadást ért meg. Itt az idő az újraolvasáshoz. Mint Pierre Ménard-tól, a Don Quijote szerzőjétől tudjuk – ettől kissé különböző kontextusból – minden egyes új megjelenés új értelmezések szükségességét is maga után vonja. A recenzőrök hódoltak is ennek a követelménynek: hol dicsérték (hogy éles szikéjével olyan problémás területekre vág, melyet kevesen mernek érinteni), hol szidták (a strukturális/stilisztikai egyenetlenségek miatt), s az eltelt időben a szerző személye is az értelmezések és ítéletek kereszttüzébe került. Itt mi nem fogunk rendet vágni az értelmezések között.
Ami a legfeltűnőbb: a regény aláás mindenféle, múltbeli, épp aktuális, jövőbeli, közéleti vagy személyes optimizmust, hogy átadjon minket a totális reménytelenségnek. Nem mintha az egzisztencialisták, akiknek nyomvonalát követi, nem ezt tették volna, de erről talán később. A regény annyira sötét és „lehúzó”, hogy radikális elutasítást éreztem magamban már az elején, nem tudtam, hogy kell-e ez nekem, és ha igen, akkor miért: befogadni a negativitás abszurdig fokozott hullámait. Olyan ez, mint a tibetiek által gyakorolt tonglen-meditáció: az alany magába szívja az emberiség összes fájdalmát, majd megtisztítva és megtisztulva kilélegzi, hogy ezzel erősödjön önvalója. A regényben erre a kilégzésre nincs lehetőség, megtisztulásra meg főképp semmi esély: az ember fulladozik a nyomorral, és a már megtörtént tragédiákkal szembeni tehetetlenségben.
Ez Konrád első regénye volt, így még érezhetők rajta az író kezdeti tapogatózásai, bizonytalanságai. Főként a néha céltalannak vagy öncélúnak tűnő katalógusok nem találják a helyüket, az egymás mellett sorjázó pillanatokat, hangulatképeket nehéz beilleszteni a másutt szigorúan konzekvens cselekményvezetésbe. A racionális szerkesztettség néhol irracionális dinamikának adja át a helyét, mely megbontja a regény egységét, mert esetlegesnek, oda nem illőnek tűnik.
A regény rácsatlakozik az egzisztencializmus áramára, de kívülről is figyeli a megoldást találni nem akaró szemléletet. Konrád azt is megjeleníti, ami az egzisztencializusból mint filozófiai irányzatból „kimaradt”, amiről Camus, Sartre nem tartották fontosnak a számadást : a kiábrándulás valós és zsigerileg megélhető szociográfiai hátterét, a nélkülözés és a hiányérzet nyomorban (gyomorban), mentalitásban tapintható jeleit, melyek elvezetnek az apátiához és az értelem nélküliség elfogadásához. Ez az út a valóságtól az ijesztőbb fajta rémálomba a regény szerkezetében is nyomon követhető.A nyomor jeleinek és következményeinek ijesztő, véget érni nem akaró felsorakoztatásával indít az elbeszélő saját esetein keresztül. Egy hivatalnok, „tekintsük egy gyámhatóság képviselőjének” az emberi létezés alsóbb régióiban mozgó egyedek panaszaival foglalkozik naphosszat. A leírás már majdnem perverzül tobzódik a kétségbeesések változatai és az önkéntes, vagy véletlen halálnemek között. A szinte kéjes naturalizmus a tárgyilagos távolságtartás hangnemében szólít meg.
A végtelen sorozatból azután egy olyan életmód konstrukciójára nyílik rálátásunk, amely választás, döntés lehet az apátia állapotából adódó döntésképtelenség kellős közepén. „Hősünk” úgy dönt, odaköltözik egyik ügyfelének árván maradt, szellemi fogyatékos és állat módjára tartott gyermekéhez. Ez a nyomasztó világ olyan, mintha Kafka komplementer világa lenne: azoknak a kiindulópontoknak a kitapogatása, melyekből Kafka szürreáliái előtörnek. Majd a spirál fordul egyet, és a kiindulást egy magasabb nézőpontból közelítjük meg. A regényből annak a mentalitásnak a bírálata is kiolvasható, amelyik elfogadja a kiúttalanságot, és nem tesz lépéseket a keresés irányába. De ez nem oldja a végletes pesszimizmust, maga Konrád is egyik legsötétebb regényének tartja. Ez a sötétség ijesztően zsigerig hatoló, fizikai ingereket tud kiváltani.
