Graševinát iszom. Már akinek ez mond valamit. És egy hosszú asztalnál ülök, momentán nem tudok kimenni meccset nézni, mert tíz embert kellene felállítani az asztaltól, és ezek szerint jól vagyok nevelve.
Josip azt mondja, az oroszok nyernek, nem kell megnéznem a meccset, elég, ha láttam az orosz-hollandot. Ez is egy vélemény, de én a spanyolok győzelmében hiszek. Na jó, remélem azt.
A színhely Đakovo, ez Szlavónia és Szerémség érseki székhelye, de nem ezért jöttem, hanem mert irodalmi találkozóra hívtak. Nyilván ezért ülök most ennél a hosszú vacsoraasztalnál, ahonnan nem tudok kimenni. E pillanatban írhatnék “Az irodalom hasznáról és káráról a futballra nézvést” címmel. De inkább kimegyek mégis, mert hiába próbálom kitalálni, mi lesz az eredmény.
Aztán elfogy nevelésem tartaléka, próbálom magam elegánsan és önérzetesen kivonni a baráti vendéglátásból, és kimegyek a, kimegyek a đakovói főutcára, de nem népdalt énekelni, hanem mert ott nézik a kocsmai teraszokon ülő emberek nagyképernyőkön a meccset.
A 25. percben vagyunk, szakad az eső, ennyit látok. Érteni alig értek valamit a közvetítésből, mert horvátul megy, de nem is azért kértek fel az írásra, hogy a tévékommentárról beszéljek. Szakember az szakember: pirosak a sárga-feketék ellen. Nyilván Habsburgok, régről.
Pavljucsenkó kicsit elevenebb a kelleténél, kevesen vannak rajta, talán ha hárman. David Villa lejön, helyére Fabregas áll, aki rendre csere, ami mindenhol őrült gondolat lenne, a spanyol racionális barokkba azonban belefér. De csatárt középpályásra cserélni, az jelent valamit, egyelőre tehát nem csak a kommentárt, de a játékot is alig értem. Félidőben összegzem magamnak, amit (nem) láttam: küzdelem, iram, 0 : 0.
