C
Jónás Tamás: Önkéntes vak

Magvető, 2008, 1990 Ft

Amikor még tavaly, valamikor ősz tájékán kezembe vettem egy Alföld-számot, s benne felleltem a némaságról c. Jónás-szöveget, igazán tetszett a dolog, az a hang, amit megüt, az a távolságtartó párbeszéd, amit kezdeményezett. Így voltam sokáig a szövegekkel, amiket ezekben az időkben olvastam tőle és kíváncsian vártam, hogy milyen kötettel fog előállni.

Az viszont meglepetést okoz számomra, hogy már ilyen „hamar”, 2008-ban kezemben tarthatom az Önkéntes vak c. könyvet, mely nem kevesebb, mint ötvenhárom szöveget tartalmaz. Nem tudom, miért, de általában érdekel, ha kezembe akad egy verseskönyv, hogy mennyi verset tartalmaz, főleg, ha ilyen rövid átfutási időről van szó. Végül is, ha arra gondolunk, hogy az Ő és az azt követő verseskönyv megjelenése közt is csak négy év telt el, s közben már az Apáimnak, fiaimnakba is jócskán belelapozhattunk, akkor ez az esemény természetesnek hat. Azonban azért is írtam le ezt a néhány gondolatot, mert a „várakozás” – számomra – végül enyhe csalódással zárult; azok mellett a szövegek mellett, amiket megismertem az elmúlt időszakban, olyan versek helyezkednek el, melyeknek pozícióját és kötetbe való belehelyezésük okát valahogy nem értem.

Folyamatosan azt érzem, hogy egyre csak tömörül ez a líra, hogy pontosabb lesz, amit egyre jobban élvezek, azt viszont nem vagyok képes átlátni, hogy’ tud átesni egy olyan oldalra, amikor már élvezhetetlenné és – nincs jelen pillanatban jobb szavam – bugyutává válik…

„Nincsen bőgni kedvem.
Kamasz epekedjen.
Nagyon szép volt a nyár.
Muszáj volt, az a kár.

Sorrend is van sajnos.
Most az ősz hatalmas.
Aludni kényszer, és
kényszer az ébredés.

Szeretni, csalni – jobb, ha
mindenki megszokja.
Kizárólag a fény…
Az se? Mit tudom én.

Emlékezni kéne.
Önmaga vendége
lehetne az ember.
Háziúr már nem mer.
(Levélféle)

Ezek a sorok vagy szándékosan rájátszanak József Attila szövegére (mert nekem ez ugrott be először) vagy ha nem, akkor bizony sántítanak egy picit. Motívumok, amik összekötik a két lírát, ebben a kötetben nagyon is erősen jelentkeznek. Ilyen szempontból – merthogy Jónás alaposan kiaknázta már ezeket a lehetőségeket – visszalépésnek érzek néhány szöveget, vagy inkább csak valami töltelékfélének, amit bedobáltak egy „muszáj-kiadni-egy-kötetet” projektbe. Ez azért is kellemetlen, mert vannak kifejezetten jó szövegek az Önkéntes vakban, amik így kissé megbújva lappanganak, és talán nehezebb őket észrevenni. Ilyennek tartom a sátán üzenete c. verset. A legjobb darabja a kötetnek, tartalmát, szerkesztettségét, nyelvi anyagát egyaránt tekintve. Tiszta szöveg egy tisztátalan témáról, és ez máris hátborzongató. A forma nagyon imponáló, szép fokozatosan egymásra épülnek ezek a páros, szinte minimál-rímekkel záródó sorok;

„ma délután és ma este ne lelkizz
ma visszajön a pokolból a csend is
most pár napig a pokol be van zárva
de ne számíts az isten irgalmára
ma szétesik az agyad és a múltad
ma kiderül, hogy nyugalmad is túl nagy
(…)

Visszatérve azokra a motívumokra, amikre nagyjából ez a kötet is épül, valószínűleg azért fogott meg az imént említett szöveg, mert bár ez is az elhagyatottságról, arról a „gyermeki” magányról szól, ami Jónás lírájának szerves része, olyan nyelvet teremt, ami mindenféleképpen új megvilágításba helyez egy – általa már boncolgatott – jól ismert szituációt. Azok a szövegek, amikre korábban utaltam (pl.: Levélféle) nem alkotnak ilyen szerves, rendezett egységet, mintha gyengített változatai lennének valami erősnek, tömörnek, amivel tudjuk, hogy rendelkezik a megnyilatkozó. A tömörség, a megfogalmazás szinte néha minimálisra szorítkozó kifejeződése nem minden esetben éri el hatását, a lecsupaszított, tőmondatokkal operáló szövegek inkább elidegenítenek a belsőséges, személyes tartalomtól, mintsem hogy tisztaságában mutatnák meg annak értékeit.

Az egyik központi téma, a megnyilatkozó Istennel való kapcsolata, ami nyilvánvalóan problémás, már ha csak a mottót olvassuk. A távolságtartás, a meg nem mutatkozás, és az erre való képtelenség az alapszituációk közé tartozik, aminek kettőssége abban rejlik, hogy sem ennek a „nem létezőnek” sem másnak nem képes átadni magát teljes mértékben. Inkább csak sejtet, mintsem megmutat, azonban az ezzel összefüggő nyelvi játékok (ismét Levélféle) mégis tartalmaznak valamiféle bizonytalanságot, ami nem a távolságtartó szándékban, hanem inkább a konkrét (gondolok itt formaélményre) megvalósulásban rejtőznek. Ehhez talán még az is hozzátartozik, hogy kifejezetten sajátjuk ezeknek a szövegeknek az, hogy egy letisztul képpel, lineárisan kibomló gondolattal, kapcsolati szál bemutatásával indulnak, de valami teljesen elütő – mind nyelvileg, mind tartalmat tekintve –, ha tetszik, csattanóval zárulnak. Ez – a befogadó számára – azonban nem minden esetben hatásos, illetve van, hogy negatív értelemben. Gondolok itt, a rendet teszek c. szövegre; az első hét sor letisztult, nyelvileg egységes, folyamatosan a tárgyhoz közeledő szándékkal bír. Végig nem igazán lehet eldönteni, kihez is szól valójában, hogy a megértés vágya ki felé irányul, azonban a testi és a (valamiféle) transzcendens felé való irányultság összekapcsolása ebben az esetben kizárja a valódi átélés lehetőségét.

Több olyan szöveggel is találkoztam, aminek konkrétan tartalmát sem igazán értem, s talán nem azért, mert teljesen értetlen volnék – elolvastattam másokkal is –, hanem mert egyszerűen nincs mondanivalójuk; vagy, csak hogy ismételjem magam, egy másik szöveg gyengített megvalósulásai. S talán mindegy is, hogy milyen okból kerültek be ebbe a kötetbe; hogy csak azért mert létre kellett hozni, vagy mert komoly volt velük a szándék; itt-ott bizonytalanná teszik számomra az Önkéntes vak c. kötetet.