E-
Julian Fellowes: Sznob, Ulpius-ház, 2008, 536 oldal, 2999 Ft
Ha valami pozitívat kéne mondanom erről a könyvről, valószínűleg az lenne, hogy jó vastag, így remekül lehet benne őszi leveleket préselni majd, ha eljön annak is a szezonja.
A borító belső oldalán a következő szöveg csábít olvasásra: „Ha tetszett az Emma ez is tetszeni fog”. Nagy tévedés. Bevallom, odáig vagyok Jane Austenért. Főleg a humoráért, meg azért a gyilkos iróniáért, ami minden regényét átszövi. Ilyesmit itt még véletlenül se keressünk. Az egyetlen dolog, ami mosolyt csalhat az olvasó arcára, az az arcpirító sznobság, ami nyilván indokolt is lenne, tekintve a könyv címét, de nem erről van szó. Maga a szerző, vélhető szándékával ellentétes módon nem tart görbe tükröt a bárgyú arisztokrácia elé, hanem inkább meggyőz minket arról, hogy ő maga is része a társaságnak. (Amúgy főállásban ünnepelt színész.) A fülszöveg szerint műve „szatirikus és kulisszahasogató”. Valójában ostoba és szánalmas könyv, tele van olyan „hősökkel”, akiket legszívesebben 100 órányi közmunkára ítélnék ahelyett, hogy elérzékenyülnék nehéz sorsukon. Vegyük például a hősnőt, Edithet. Saját állítása szerint: „Huszonhét éves vagyok. Nincs semmi képzettségem, és ami még rosszabb, különösebb tehetségem se. Van viszont ízlésem, ami évente legkevesebb nyolcvanezret feltételez. Ha az apám meghal, minden pénzét, amije csak van, az anyámra hagyja, 2030-nál korábbra meg nem jósolom, hogy bármelyikük lelépne a színről.” Szívszorító, nem?
A történet sablonos, nem mondhatnám, hogy bármelyik fordulat túlságosan meglepett volna. Viszont a szöveg maga tartogat meglepetéseket. Nem tudom, hogy vajon a fordító sokkos állapotban volt-e munkája végzésekor, vagy hűen tolmácsolta-e az ebben az esetben teljesen tehetségtelen író szavait (jóhiszemű vagyok, hajlok az utóbbi feltételezés felé…), mindenesetre ilyen rossz írás rég került a kezembe.
Fellowes tényleg igazi sznob, aki próbál úgy tenni, mintha kifigurázná az angol nemeseket, de inkább csak fitogtatja önnön sznobságát, miközben beleröhög a „műveletlen” olvasó képébe. Csak egy példa: „Minden estély, amin az ő meghívására vettem részt, olyan nagy gonddal volt megtervezve, mint egy Cellini-féle sószóró.” (Ó, azok a Cellini-féle sószórók… Imádom őket! Olyan cukik! – gondolhatnám, ha tudnám, de nem tudom, milyenek,…) De azért találunk életszerű hasonlatokat is: „Az egész olyan volt, mintha A testrablók támadása című filmben volnánk és épp egy emberi alakot öltött fuszujkamutánssal beszélgetnénk.”– Mellékesen jegyzem meg, hogy a fuszujka az fuszulyka, mint bab, de elírásból amúgy is van elég a könyvben. De ezeken még legalább lehet jókat mosolyogni, nem úgy a párbeszédeken. Még Vágási Feri is életszerűbb és közvetlenebb volt ezeknél az arisztokratáknál. Már csak úgy mellékesen említem meg, hogy a történet annyira lebilincselő, hogy még a fülszöveg szerzőjének sem sikerült teljesen pontosan végigolvasnia. Állítása szerint Edithet Charles anyja leplezi le, ő híreszteli, hogy a „kastélyba érkező filmesek szeretője”. Én végigolvastam, és nem igaz: Erik leplezi le Edithet, Charles anyjának ehhez semmi köze sincs!
