J.R.R. Tolkien: A szilmarilok
Európa Könyvkiadó, 2013, 384 oldal, 3500 Ft
A szilmarilok valószínűleg a létező legszebb és leggrandiózusabb „mesterségesen” teremtett mitológia. A fantasyt és a sci-fit, pontosabban azok eposzi alfajait jellemzően nem csupán cselekményük, karaktereik és stílusuk határozza meg, hanem annak a világnak a részletessége, grandiózussága és (a műfaj kontextusában értendő) hitelessége is. Ebben pedig kevesen jutottak olyan messzire, mint J. R. R. Tolkien, és fia, Christopher. A legnépszerűbb „modern mítoszok” közé olyan művek, illetve műgyűjtemények tartoznak, mint a Star Wars vagy a Tűz és Jég dala, ám előbbi a franchise-rendszer, a több száz beledolgozó szerző miatt széteső, darabos és ellentmondásos, utóbbi pedig a világának kibontását (értelemszerűen és érthetően) mindig alárendeli cselekménye aktuális folyásának. A szilmarilok azonban egészen más tészta. Egy komplett, több száz oldalas szöveg, ami Tolkien Középfölde-mitológiájában nagyjából a Bibliának feleltethető meg.
Tolkien eredetileg nem tervezett folytatást írni A hobbit című, 1937-es meséjéhez, ám kiadója a sikertől vérszemet kapva mégis arra kérte őt, hogy folytassa a történetet. Nyelvészként és a történelem szerelmeseként erre A szilmarilok első, még befejezetlen kéziratával válaszolt, aminek gyökerei egyébként sokkal régebbre nyúlnak vissza Bilbó és a törpök sárkánykifosztó kalandjánál: az író még 1914-ben kezdett dolgozni azokon a történeteken, amiket Anglia múltjának, társadalmának és kultúrájának mitikus eredetévé akart összefonni, és amikből végül Középfölde világa megszületett. A kiadó azonban inkább egy újabb hobbitos kalandot akart a „száraz” történelemkönyv helyett, és ebből lett végül A Gyűrűk Ura. De Tolkien sosem tudta elengedni Anglia „őselődjének” koncepcióját, és lényegében egészen élete végéig dolgozott a tündék, hobbitok és orkok világának történetén, nyelvein, kultúráján és filozófiáján, módosította, újraírta, kiegészítette azokat. 
Halála után rendkívül aprólékos és sziszifuszi munkával (de a kiadói és rajongói nyomás miatt elismerten elsietettel is) a fia, Christopher Tolkien szerkesztette koherens szöveggé apja egymásnak nem egyszer ellentmondó, évtizedeket felölelő jegyzeteit. Kiadásakor A szilmarilok fogadtatása a szerző korábbi műveihez képest lehengerlően negatív volt, de az évek során végül kivívta a közönség és a kritikusok általános megbecsülését. Hogy sikerére miért kellett relatíve sokat várni, az egyébként egyértelmű mindenkinek, aki A hobbitot és A Gyűrűk Urát összeveti A szilmarilokkal. Utóbbi alapvetően igen nehéz, darabos olvasmány, minthogy se nem pörgős mese, se nem eposzi kaland, hanem egy grandiózus világteremtési mítosz és történelemkönyv, ami írói stílusában, hangvételében is utóbbi műfajokhoz igazodik, és Tolkien korábbi regényeinek masszív, rendkívül gazdag háttértörténetét festi meg. Leginkább egyébként Robert E. Howard A hybóriai kor című esszéjéhez hasonlítható, csak annál jóval részletesebb és pár százszor hosszabb is.
A szilmarilok öt fejezetből áll. Az első kettő (Ainulindale, Valaquenta) a világ teremtését, annak közvetlen következményeit, és a mindebben résztvevő teremtményeket mutatja be, és már az első oldalaktól egyértelmű, hogy Tolkien (mivel meggyőződéses katolikus volt, ez nem meglepő) a keresztény mitológiából merített a legtöbbet. Középfölde történetének megvan a maga Istene (Eru), megvannak a maga angyalai (ainuk) és a maga Lucifere is (Melkor, akinek A Gyűrűk Urából ismert Szauron pusztán egy szolgája volt). Tolkienra ezen kívül látható hatással volt még sok kedves olvasmányélménye és legendája, így pl. a Kalevala és Atlantisz (Númenor, a régmúlt nemes embereinek elbukott hazája). 
A harmadik rész, a Quenta Silmarillon teszi ki a könyv csaknem háromnegyedét, ez meséli el a tündék és az emberek történetét, középpontban a három szilmarillal (felbecsülhetetlen értékű kövek, amik még a valák (a Földre érkezett ainuk) tudományát is meghaladták) és a Melkor elleni háborúval. A negyedik rész, az Akallabeth a már említett Númenor bukásáról szól, az ötödik (A gyűrűkről és a harmadkorról) pedig összeköti a könyvet A Gyűrűk Urával – hogy A szilmarilok mekkora időt ölel fel, milyen grandiózus, azt az is jól példázza, hogy A Gyűrűk Ura egyébként eposzi cselekményét a végén mindössze nagyjából három oldalban foglalja össze. 
A szilmarilok gyakran szakrális szöveg benyomását kelti. Nem könnyű átrágnia magát rajta az olvasónak, mivel rendkívül sűrű, csapongó (néha nagyon részletekbe menő, néha viszont pár mondatban meséli el több száz év történetét), roskadozik az elsőre átláthatatlan személy- és helységnevektől, történelemkönyvszerűen közöl tényeket, és hivatkozik más forrásokra (vagy éppen a források hiányára, ha „nem tudni”, hogy adott karakterrel mi és hogyan történt), és nem magyarázza túl a fogalmakat, koncepciókat, eseményeket (a mű végén a szószedet csaknem 100 oldalra rúg). Viszont aki megdolgozik a könyv befogadásáért, annak munkája maximálisan meghálálja magát: olyan érzése lesz, hogy valami hatalmasat és nagyon fontosat tart a kezében, valamit, ami ősi titkokba és a világ, a létezés rendjébe enged bepillantást. Tehát: mitológiát. Nem felhígítottat, összecsapottat, „hamisnak” tűnőt, hanem gyönyörűt; hol meghatót, hol tragikust (Túrin Turambar történetének pl. olyan ereje van, mint egy görög tragédiának), és főleg, szépirodalmi igényességűt. 
A szilmariloknak több magyar kiadása létezik, az első még 1991-es, akkor Gálvölgyi Judit fordítását az Árkádia jelentette meg. 1996 óta az Európánál vannak a jogok (akárcsak A hobbit és A Gyűrűk Ura esetében), és ők 2001-ben piacra dobták a könyvet Ted Nasmith illusztrációival is. A mű sok egyéb újrakiadást élt meg, legutóbb tavaly év végén jelent meg itthon új (kisebb, a 2001-esnél kompaktabb) formában: a szöveget átfésülték, kiegészítették az igen hasznos névmutatóval, és ismét ellátták Ted Nasmith festményeivel. Ezek részben ugyanazok, mint amiket a 2001-es kötet is tartalmazott, részben mások, és van néhány akkori illusztráció, ami ebbe a verzióba nem került bele (az ok prózai: a kiadó most egyszerűen ezekkel a képekkel tudta csak megvenni a könyvet a jogtulajdonostól). Apró üröm az örömben, hogy (akárcsak A Gyűrűk Ura esetében) a festmények többnyire véletlenszerűen, négyes blokkokban vannak szétszórva a bő 500 oldalon (legalább a címüket feltüntethették volna valahol, hogy egyértelmű legyen, milyen eseményt/helyszínt ábrázolnak).
