B-
Kornis Mihály: Feliratok a fehér égenKalligram, 2008
Kornis Mihály besorolhatatlan műfajú és irányú szövegei a Kalligram gondozásában jelentek meg tavaly, előadások, válogatott írások, blogok megjelöléssel. Kornis Mihály megosztó személyiség, politikai, világnézeti, művészeti szempontból egyaránt. Nem feltétlenül alkotói személyében oszt meg, hiszen amit alkotóként oszt, az ugyan alkalmas a megosztásra, de ahhoz neki már semmi köze – nem kéne, hogy legyen. Jelenségként, közéleti szereplőként oszt meg, hiszen ő író, élesebben, pontosabban lát, mint azok, akiknek gondolatait néhol kristálytisztán összefoglalja; táborba tömöríti olvasóit, előre legyártott értékrendet szuszakol beléjük és annak megfelelő szólamokra tanítja őket. Állítják egyesek. Csakhogy amennyiben az árokásáshoz a szövegeit használja, akkor semmi sem történik az alkotóval, ha személyében támad bizonyos ideológiákat, akkor meg mit keresnek ott a művei. Érdekes ellentmondás, amely a szerző és műve közti perverz viszonyt fenntartani igyekvő teóriák terméke. Ordas eszméket persze tulajdoníthat bárki bárkinek, sőt, ezeket a megtámadott írásaiból is levezetheti gond nélkül, egyet nem tehet: egyenlőségjelet a szöveg és a szerző közé; még maga a szerző sem. A Kornisról szóló fórumok, bejegyzések, cikkek csupán ezt hagyják figyelmen kívül. Ezzel pedig saját vádirataik élét csorbítják ki, hiszen szem elől tévesztik az írást, amelyen kívül Kornis sem létezne. A fogadtatás ezért dőlt el már az első pillanatban: lesznek, akik felháborodottan gesztikulálva, mások lemondóan legyintve ignorálják majd a könyvet, és persze nem árt feltételezni az elfogadók (befogadók) népes táborát is, hiszen nélkülük hoppon maradna a kiadó.
Talán a kelleténél többet foglalkoztam Kornis Mihály közéleti szerepével, de a netet elárasztó laikus és szakvélemények, feldúlt kommentárok és maliciózus recenziók tömkelegét átolvasva úgy éreztem, nem árt tisztázni a szöveg és a szerző összefüggéseit. A Feliratok a fehér égen egy válogatott szövegeket tartalmazó kötet, ideológiai csatározásokhoz csak ebben a minőségében használható, vitázni lehet vele, de egyből anyázni felesleges.
Kezdjük a bloggal, hiszen a könyv jellegéből adódóan sértetlen marad a linearitás felrúgásával. Néhány éve (2006 első félévében) Kornis Mihály nekiállt blogolni, saját bevallása szerint a „jövő szédítő esélyét” látta a közvetítőeszközök új generációjában. Karinthy repülőre szállt, ő az internet közönségét vette célba. Tematikai váltást a módosult közeg nem okozott, de a most nyomtatásban is közölt írások üzenete mégis eltér a nem-elektronikus úton közreadott szövegekétől. Rövidebb, szellősebb bejegyzések kerültek fel a netre, a terjedelmi korlátok pedig amellett, hogy jótékony hatással voltak (vannak) az írások retorikájára, emészthetővé kurtították a cikkeket. Nem bírálni akarom a blogot megelőző és az azt követő szövegeket, mert nem hiszem, hogy hiteles lenne, ha szerkesztési szempontokat kérnék számon Kornis Mihályon, de a blogbejegyzések érezhetően könnyebbek, élvezhetőbbek a lazított stílusnak köszönhetően. A felhasználóbarát terjedelem minden szempontból üdítő; ha a szerző teszem azt a remekbe szabott magyar filmszinkront bírálja, és érveit olyan nevetséges premisszákra alapozza, amelyektől én szégyellem magam, akkor kimondottan felszabadító érzés kettővel arrébb lapozni, ahol új címkével új fejezet vár rám. Persze a bírálatok és dicsőítések érvelései egyazon erkölcsi rend diktálta beszédmód produktumai, ez egyrészt becsülendő, másrészt kicsit egyhangú, de erről majd később.
A kötetet Például címmel, egy különös irányjelző zárja. Azoknak, akik az utóbbi időben annyira érzékennyé váltak a depresszív, mégis elkeseredetten hadakozó írásokra, hogy képtelenek végigrágni magukat még néhány száz oldalnyi dühön és fanyalgáson, ezt a fejezetet ajánlom – kizárólag. A Mándy Iván, Esterházy Péter, Csernus Tibor, Orbán Ottó, Babits Mihály és Erdély Miklós életét, munkásságát méltató rész a könyv egyik – talán egyetlen – olyan szakasza, ahol az értelmiségi elszigetelődés szándéka nem csap át aktív embergyűlöletbe. Itt hősökkel dolgozik a szerző, akiket a többiek méltatlanul elfeledtek, vagy bizonyos esetben nem úgy értékelnek, ahogy azt kéne. Ezért ezek az írások vagy szívből jövően őszintének hatnak, vagy páratlanul fantáziadúsak, vagy mindkettő egyszerre – az Erdély Miklós filmjeiről írt vázlat a könyv egyik csúcspontja.
Az iménti ajánlóval azt hiszem le is lőttem a poént. Minden elméleti megfontolást, filozófiai érvelést és szépírói minőséget megelőzve az írások hangulatáról, a szerzői alapállásról kell szót ejteni, mert ez határozza meg a szövegek minden egyéb jellemzőjét. Az esszékben életre kelt Kornis Mihály végtelenül csalódott entellektüel benyomását kelti, hiába akadnak még igaz emberek a hazában, a többség szellemi színvonala a béka segge alá szorult, és ez azon túl, hogy sért minden hasonszőrű koponyát, arra ösztönzi a jóérzésű alkotót, hogy különös szempontok alapján felállított kategóriarendszerrel küzdjön a butaság és korlátoltság ellen. Csakhogy, aki lefelé beszél, az ritkán éri el a célját, főleg, ha ez a cél a párbeszéd, az emberfők kiművelése. Elég egyszer végigolvasni a kereskedelmi televíziók valóságshow-iról szóló elemzését, hogy biztosak lehessünk benne a status quo tökéletesen megfelel a szerzőnek. Kellenek ostobák, hogy ő maga sokkal, de sokkal okosabb legyen, ebben a leosztásban párbeszédnek, érveknek nincs helye, csupán lehengerlő modorra és könyvek százainak említésére van szükség. Vagy nagyon el van keseredve az író, vagy nagyon nincs, mindkét esetben sajnálatra méltó.
Az erkölcsi mérce, a mesterségbeli tudás persze tiszteletre méltó. Ki ne akarná felrázni a tömegeket, de párbeszédről értekezni a fensőbbség biztos tudatában, a terjeszteni kívánt erkölcsiséggel ellenkező cinizmust eredményez. Kornis Mihály szövegvilágában nincs mellérendelés, szigorú hierarchia alapján dolgozik, amely nem biztosít mozgásteret az ostobák számára. És hogy kik az ostobák? A szerző pontosan meghatározza, és ezzel a gesztussal körül is határolja őket – elszigeteli a tömegembert az arra érdemesektől. Megmenti az intellektust. Szerintem ez nem járható út.
Elismerem szakmai felkészültségét, tudását, munkásságát és népszerűségét, de nem értem, hogy ha oly' sokan az övénél lényegesen nagyobb tehetséggel megáldva sem ragadtatták magukat ilyen kétségbeesett kirohanásokra, akkor neki miért van szüksége rá. Miért nem elég a szöveg öröme, ahogyan az Az írás mint életforma című előadásában rendre felbukkan. Ez a lejegyzett beszéd az alkotásesztétika dicsőítése, s bár olvasói szempontból teljesen irreleváns megjegyzéseket tartalmaz, érződik rajta az írás mámora. Ennél szerintem nem kell több, nincs szükség a Big Brotherre, beteg magyar közszellemre, ostobákra. Nem kell feltétlenül ellenséget látni a többiekben, hiszen sosem tudhatjuk, hogy a másik mire képes. És nem szerencsés önmagunk apoteózisát egy önkényesen felvizezett esztétikai-etikai elméletre alapozni, mert az a következetesség dacára rendkívül monotonná teszi a szövegeket. Kiábrándult, borús és szélsőségesen relativizáló írások kerültek ebbe a kötetbe.
