B
Bertók László: Hangyák vonulnak; Magvető Könyvkiadó, Budapest 2007. 116 oldal; 1990 forint
Bertók László azok közé a költők közé tartozik, akiknek az életműve és az életrajza között nincs morális szakadék. Az a fajta költő, aki szinte mindent megtehet, az életrajz és az életmű csak erősítik egymást. Ennek külön jót tesz, hogy Bertókot mindig is jellemezte a komoly koncepciózus kötetszerkesztés, a lírája tud igen személyes lenni, kivéve, ha Bertók változtat az irányon, ha radikálisan megváltoztatja szövegstruktúráit. (Melyre számos példát találhatunk az életműben.)
A 72 éves költő a nagyapám lehetne. Illetve nem lehetne az. Az én nagyapám nem tudom, hogy tudott volna-e ilyen bátor lenni, mint Bertók. Azt viszont tudom, hogy Bertók nem fél. És ez nagyon jó.
A hangyák vonulása arról szól, hogy Bertók László megöregedett és meg fog halni. Mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy Petri György Amíg Lehet kötetéhez hasonló, személyes szöveggel fogunk találkozni, Bertók esetében teljesen másról van szó.
A kötet első olvasásakor önkéntelenül Ady egyik verssora jutott az eszembe, mellyel Térey János is játszott: „Ady Endre nem beszélhet”. Míg azonban Téreynél ez a tételmondat, hogy „a költő nem beszélhet” egy a sok felszámolásból, addig Bertóknál ez kötetszerkesztő erő.
Ennek jegyében a versek beszélője gyakorlatilag az egyes szám összes skáláján ugrál, nézelődik, megfigyel, azt is hozzátehetnénk (persze csendben), hogy (fel-, el-)számol, keresi a biztos pontot, az érvényes mondatot. Ez egyben nyelvi és egzisztenciális játék is, hosszan elemez új nyelvi struktúrákat, gyakorlatilag a mondat minden verifikálhatósági pontját megkérdőjelezve, az elhangzás kezdetétől, környezetétől, a személyes dekódolási lehetőségekig. („Csípőből utálom őket”, hallja innen is onnan is/ a lövést(?), a mesét(?), mintha zavaros gyógyvízi/ tóból (mocsárból?) bugyborékolna föl a levegő; „Csípőből utálom őket” 47. old).
A kötet három ciklusra tagolódik, ezek a struktúrák jelzik, honnan hová halad a költő. Az első ciklus (Az órájára néz) címadó verse megadja a kötet alapproblémáját (öregedés, meghalás). Az ezt követő ciklus (Azt mondják, költő) talán a legszemélytelenebb az egész kötetben (a két ciklus mindkét címadó verse költőnek dedikált: az első Parti Nagy Lajosnak, a második a már nem élő Orbán Ottónak). A harmadik ciklus (Melegfront? Hideg?) gyűjti össze azokat a verseket, melyeket lehetséges végkövetkeztetésnek fogalmaz meg, gyakorlatilag az életmű, a személy és a szövegi struktúra számára. A harmadik ciklusban vannak a legerősebb írások (Az anyjának akarna megfelelni; Boldog lehetet volna, igen;). A legutolsó vers pedig (Most kulcsra zárom az ajtót) valóban ad választ (a probléma megoldás kutatásának felfüggesztésével Bertók a sztoikus filozófia alapmegoldását választja). Gyakorlatilag a személytelentől eljutunk a személyességig, igaz az elbeszélő itt is E/2-ben beszél valakiről, de nem kétséges, hogy ki ez a személy. Összefoglalva a koncepció lélegzetelállító, de szerintem ezek a szövegek csak a kötetben képesek igazán jól működni (ezért adok B osztályzatot), önmagukban ritkán állják meg a helyüket, néha szétírtnak, néha semmitmondónak is érezhetjük őket külön-külön. Az elbeszélőmód radikális változtatása pedig néha kifejezetten zavaró is tud lenni, ha nem egységként olvassuk a verseket. Ha egységben olvassuk őket, akkor nyilvánvalóvá válik, hány és hányféle szövegi/egzisztenciális struktúra vonul/vetődik fel problémaként (egy teljes élet?), és erre hogyan lehetséges válaszolni egy relatíve hosszú élet alkonyán.
Bertók László most már hátradőlhet és pihenhet. Adott választ a saját kérdéseire. A kérdés, hogy érvényesek-e ezek a válaszok a kötet olvasójára is. Erős a gyanúm, hogy igen.
A 72 éves költő a nagyapám lehetne. Illetve nem lehetne az. Az én nagyapám nem tudom, hogy tudott volna-e ilyen bátor lenni, mint Bertók. Azt viszont tudom, hogy Bertók nem fél. És ez nagyon jó.
A hangyák vonulása arról szól, hogy Bertók László megöregedett és meg fog halni. Mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy Petri György Amíg Lehet kötetéhez hasonló, személyes szöveggel fogunk találkozni, Bertók esetében teljesen másról van szó.
A kötet első olvasásakor önkéntelenül Ady egyik verssora jutott az eszembe, mellyel Térey János is játszott: „Ady Endre nem beszélhet”. Míg azonban Téreynél ez a tételmondat, hogy „a költő nem beszélhet” egy a sok felszámolásból, addig Bertóknál ez kötetszerkesztő erő.
Ennek jegyében a versek beszélője gyakorlatilag az egyes szám összes skáláján ugrál, nézelődik, megfigyel, azt is hozzátehetnénk (persze csendben), hogy (fel-, el-)számol, keresi a biztos pontot, az érvényes mondatot. Ez egyben nyelvi és egzisztenciális játék is, hosszan elemez új nyelvi struktúrákat, gyakorlatilag a mondat minden verifikálhatósági pontját megkérdőjelezve, az elhangzás kezdetétől, környezetétől, a személyes dekódolási lehetőségekig. („Csípőből utálom őket”, hallja innen is onnan is/ a lövést(?), a mesét(?), mintha zavaros gyógyvízi/ tóból (mocsárból?) bugyborékolna föl a levegő; „Csípőből utálom őket” 47. old).
A kötet három ciklusra tagolódik, ezek a struktúrák jelzik, honnan hová halad a költő. Az első ciklus (Az órájára néz) címadó verse megadja a kötet alapproblémáját (öregedés, meghalás). Az ezt követő ciklus (Azt mondják, költő) talán a legszemélytelenebb az egész kötetben (a két ciklus mindkét címadó verse költőnek dedikált: az első Parti Nagy Lajosnak, a második a már nem élő Orbán Ottónak). A harmadik ciklus (Melegfront? Hideg?) gyűjti össze azokat a verseket, melyeket lehetséges végkövetkeztetésnek fogalmaz meg, gyakorlatilag az életmű, a személy és a szövegi struktúra számára. A harmadik ciklusban vannak a legerősebb írások (Az anyjának akarna megfelelni; Boldog lehetet volna, igen;). A legutolsó vers pedig (Most kulcsra zárom az ajtót) valóban ad választ (a probléma megoldás kutatásának felfüggesztésével Bertók a sztoikus filozófia alapmegoldását választja). Gyakorlatilag a személytelentől eljutunk a személyességig, igaz az elbeszélő itt is E/2-ben beszél valakiről, de nem kétséges, hogy ki ez a személy. Összefoglalva a koncepció lélegzetelállító, de szerintem ezek a szövegek csak a kötetben képesek igazán jól működni (ezért adok B osztályzatot), önmagukban ritkán állják meg a helyüket, néha szétírtnak, néha semmitmondónak is érezhetjük őket külön-külön. Az elbeszélőmód radikális változtatása pedig néha kifejezetten zavaró is tud lenni, ha nem egységként olvassuk a verseket. Ha egységben olvassuk őket, akkor nyilvánvalóvá válik, hány és hányféle szövegi/egzisztenciális struktúra vonul/vetődik fel problémaként (egy teljes élet?), és erre hogyan lehetséges válaszolni egy relatíve hosszú élet alkonyán.
Bertók László most már hátradőlhet és pihenhet. Adott választ a saját kérdéseire. A kérdés, hogy érvényesek-e ezek a válaszok a kötet olvasójára is. Erős a gyanúm, hogy igen.
