A kicsik háborúzgatnak, az amcsik betépnek

(Bojtár Endre.: „Hazát és népet álmodánk…”, Typotex, 2008, 330 oldal, 2800 Ft ill. Maarten Doorman, A romantikus rend, ford.: Balogh Tamás és Fenyves Miklós, Typotex, 2006, 280 oldal, 2800 Ft) B és A+

A romantika a legvitatottabb korstílus. A kérdésre, miszerint valójában mi is a romantika, sokan olyan válaszokat adnak, melyek éppen azt zárják ki, hogy elsősorban korstílusként vagy stíluskorszakként tekintsünk rá. A szakirodalom nem meglepően óriási, de a vizsgálódási irány szempontjából rendkívül széttartó. Bár több nép történelmében kulcsfontosságúnak számítottak a 19. század egyes eseményei, most végre eljutottunk oda, hogy a magyar irodalom eme korszakát sem csak politikai-történelmi aspektusból rajzolják meg a tudorok. Azt, hogy a szocializmus alatt mi lett Petőfiből, Kölcseyből, Vörösmartyból, könnyen ki lehet keresni – a helyzet ma ehhez képest frenetikusan pazar. És persze nemcsak itthon. Szövegelemzők vetették rá magukat Hoffmann, Poe vagy Puskin alkotásaira, de a posztmodern irodalomelméleti tagoltságnak megfelelően minden iskola megtalálta az eszközt ahhoz, hogy kisajátítsa magának a szerzőket (azután is, hogy megölte őket), a szövegeket (miután szétcincálta őket), és minden olyat, ami manapság is a romantika címszó alatt található itt-ott. A Typotex Kiadó két, romantikával foglalkozó könyvet is kiadott mostanában, ezzel – ebben a kontextusban legalábbis – felvéve a versenyt a Kijárattal, ami igencsak elkényeztette a kíváncsi olvasót, és a Rációval, ami szintén több kiadvánnyal segít a romantika újragondolásában.

Vállalható pozitivizmus

Bojtár Endre könyve bevallottan a „tudományos-népszerűsítő” kategóriába tartozik. Fő érdeme, hogy egy abszolút homályos területtel, Kelet- és Közép-Európa 19. századi irodalomtörténetével, azaz bizonyos népek romantikus irodalmával (ez egyeseknél átnyúlik a 20. századba!) foglalkozik. Igen, irodalomtörténetével, azaz egy olyan tudományos szöveggel állunk szemben, amiből hiányoznak a manapság minden gyorsétteremben és hájperpartin használatos szavak, mint ’episztémé’, ’diskurzus’, ’medialitás’ és egy olyannyira trendi filozófus nevével is csak akkor találkozhatunk, ha gondolatban felidézzük a már kivert fogú járókelő válaszát támadója felé, aki a ’Van pénzed, vaze?’ kérdésre azt válaszolja, hogy ’Nííccsee’! Tiszta életközeli szituáció! Nem szeretném itt banalizálni a dolgot, a kissé faramuci címmel ellátott könyv egy hasznos útmutató vagy hosszúra nyúlt bevezetés egy olyan témához, ahonnan aztán rengeteg út nyílik a további okosodáshoz. A teljesen korszerű modern irodalomtörténet iskolapéldája történelmi eszmefuttatásokkal, pozitivista jellegű kitérőkkel, de nem kell megijedni. Sok más mellett a Litván-magyar szótár szerzője olyan görög, észt, litván vagy román szerzők nevével ismertet meg bennünket, akikre talán a guglin sem lenne találat.

Általában idegesítene, ha egy ilyen jellegű könyvben a klasszicizmus, és a szentimentalizmus címkéjű fejezetek után a romantikát, illetve a realizmust találnám, de itt belefér, akárcsak a vissza-visszatérő történelemóra. Bojtár jól összerakta könyvét: olvashatunk nyelvújításról, népnemzetről, egyes műfajokról, és külön fejezetben az oroszokról is, közben pedig sorban bukkannak fel az ismeretlen szerzők, akik egyike-másika valóban nem csinált semmi mást, csak a 20. század első felében (!) megírta népe nemzeti eposzát. Sokszor éreztem úgy, hogy „van nálunk rosszabb is” – az unalmas magyar busongás újabb etapja közepén, azaz hogy ’miért csak három arany’, talán nem kéne annyira kiakadni attól, hogy nagy szerzőinket a magyar nyelv állítólagos „fordíthatatlansága” miatt nem ismerhetik meg igazán külföldön. Most komolyan! Ki a franc fog Josef Katejan Tylt angolra fordítani? Persze mindezt csak mellékesen. Bojtár érdekes gondolata az, hogy egyetlen mű jutott el a világirodalomba a régió szöveggalaxisából, ez pedig a Svejk. Érdekes, de támadható gondolat.

A szerző nem reflektálja magát agyon, látszik, hogy a kisujjában van a téma, de a könyv nem csöpög a nagyképűségtől. Nincsen szavakkal való dobálózás, de szardobálás sem. A céljainak megfelelő, ezen túl is mutató olvasmány remek „zárlata” egy képgaléria, ami talán először tartalmazza újbóli nyomtatásban a Kisfaludy regéihez készített metszeteket, rajzokat. Bojtár egy alkalommal megemlíti Maarten Doorman nevét, aki az „időtlen” romantikát, a szubjektivitást középpontba helyező irányzatot képviseli könyvében, mindezt egy olyan romantikus rendként tételezve, ami a több szempontból nevezetes 1968 körül ért véget, vagy legalábbis azóta bajlódik.

A nyomasztó romantika

Doorman az elképzelhető legegyszerűbb módon próbál folytonosságot keresni a 19. század és napjaink között: a romantika számos újításából merítve igyekszik ezek mai állapotát feltárni. Fogalma, a romantikus rend a dialektikán, másrészt pedig Kuhn paradigma- és Foucault episztémé-fogalmán alapul. Olyan „állapotként” működik, melynek teljes bemutatásával, esetleg teljes megismerésével el is vesztené saját érvényességét – „Minerva baglya csak a beálló alkonnyal kezdi meg röptét.” – idézi Hegeltől. A könyv meghökkentően újszerű – régi dolgokat porol le, és fúj be méhviaszos bútorápolóval. Nem is a téma remek, hiszen Doorman egy közhelynek szentel közel 300 oldalt, hanem a hozzáállás és a módszer. Egyébként ezek sem újszerűségükkel hatnak, hiszen a szerző egy 20-21. századi epizód körbeírásával bukik le két századdal „mélyebbre”, hogy megvilágítsa az esetleges kapcsolatot. Ilyen kiindulópontokként szolgál a Veszedelmes viszonyok múlt századi filmváltozata, Woodstock, Einstein, vagy a könyv egyetlen közvetett magyar vonatkozása, Jeff Koons, nemzeti hírességünk, Cicciolina egykori férje.

Míg Bojtár könyvében elsősorban kelet felé esik a pillantás, addig Doorman a nagy sztárnevekkel dobálózik Byrontól Goethén át Victor Hugóig (de van itt még Duchamp, Warhol, Nietzsche és Hendrix is). A nyugat-európai romantika és a kelet-európai romantika közös halmaza a nacionalizmus, ahogyan erről a romantikus nemzetfogalomról szóló hetedik fejezetben olvashatunk. A 19. század nemzeti törekvéseinek kései folytatása a jelenlegi állapot, azok az események, amikről Doorman a könyv íráskor még nem is tudhatott (pl. Montenegró vagy Koszovó). A könyv lebilincselő – nincs olyan érzésünk, hogy avítt eseményekről esik szó, hiszen itt elsősorban a jelenkori állapot vizsgálata folyik a régiek bevonásával. A szerző nem az a fajta tudós, aki saját szakterületétől távol már csak habogni tud – Doorman ugyanolyan szakértelemmel ír de Laclos levélregényéről, ahogyan a woodstock-i fesztiválon fellépő zenekarok dalszövegeiről. Megannyi példával szolgál arra, hogy bizonyos kellemetlen politikai fennhangok eltüntetése érdekében éppen a romantikus alapú nemzetfelfogáson kéne alakítani, de Doorman még arra is figyelmet szentel, hogy a tavi költők ópiummámorát kapcsolatba hozza a hippik fűimádatával is.

A szakirodalom a romantika és a modernség viszonyával foglalatoskodik egy jó ideje, Doorman inkább romantika és posztmodern kapcsolatára keresi a fogódzókat, bár ha utóbbit egyfajta válságnak tekintjük, akkor az a romantikus megalapozottságú világnézet válsága is. Örülök, hogy ez a könyv két évvel eredeti megjelenése után már magyarul is hozzáférhető volt. Még oldalakon át tudnék írni erről a remekműről, amit valóban csak a legpozitívabb jelzők társaságában lehet emlegetni. Bő kétszáz évet lehet megérteni belőle, és közben az Idegen szavak szótárát sem kell forgatni. Értékes és laza, higgadt és pazar. Csak letüdőzésre!