Már az gyanús volt a kisföldalattiból a felszínve érve, hogy a Gerbaud teraszán egy pamfletet sem lehetett volna elejteni. Nem volt ez máshogy a téren sem. Úgy zúdult az embertömeg ide-oda, mintha legalábbis a Pecsa szokásos bolhapiacán, a Szigeten, vagy a Moszkva tér hajnali "rabszolgapiacán" sétálgatnánk. A "kuglikum" intelligenciájáról és türelméről annyit, hogy hangos szitkozódást csak akkor lehetett hallani, ha egy megtévedt anyuka rátolta valaki lábára az iker-babakocsit a nagy tülekedésben. Rendben ment minden, felbukkantak ismert arcok, folytak a dedikálások, és örömmel tapasztaltam, hogy a színpadon folyó beszélgetésre is figyel néhány ember. A szökőkútról úgy lógtak az emberek, mint csali a vízben, a központi "parkot" pedig fiatalok és öregek, öregzenészek és egy-két hajléktalan foglalta el. Mindenki jól megfért a másik mellett, szánsájn volt és hepinessz.4 órakor, a könyvheti programot pontosan betartva, Farkas Péter, a Nyolc perc külföldön élő-író-dolgozó szerzője elkezdte osztogatni aláírásait a "központi" magvetős standnál. Odamegyek, kérek én is, kapok, de kérdi, hogy mit, mondom, "ehhez a könyvhöz csak egy aláírás dukál". Mosolyog, megjegyzi, hogy hmm, nincsen borító, majd közbeszólok, hogy "ha a pontos időt mégis odaírná", erre újabb mosoly, meg hogy "micsoda egy konceptartos gondolat". Firkant, majd megkérem, nem lehetne-e, hogy ott a színfalak mögött, egy rövid beszélgetés, bólint, és úgy látom, megkönnyebbül, hogy elvonulhat. Rövid egyeztetés egy arccal, az kicsit hümmög, de oké, had' menjen, és már ott is vagyunk két bicikli társaságában. Diktafon nyista, mondom, azaz kitalálom sebtiben, miután egy "tegeződjünk" minden pózt szertelibbentő performatív kijelentése után nekem is leesik, nem egy elefántcsonttoronyban üldögélő márványszoborhoz kell beszélnem. "Vagy piszok jó a memóriád, vagy hülyeségeket fogsz írni!" - hát kell ennél több?
Mint kiderül, Farkas Péter egy könyvet mindenképpen betájolt magának megvételre, nevezetesen a kortárs és jóbarát Németh Gábor A tejszínről című alkotását. A jóbarát életművét ecsetelve lyukad ki a már sokat hangoztatott hazai olvasói beállítódásra, a "fanyalgásra", az úgyszólván XIX. századi attitűdre, ami itt, a téren is szembeszökő. Hogy miért? Például a megnyitón elhangzott KAF-szavak közbeni légkalapács-zaj miatt. Aztán az is szóba kerül, hogy ő voltaképpen nem nagyon szereti a felhajtást, Németországban, otthonában sem szeretné. A Nyolc perc kapcsán megkérdem, mennyire tekinthető általánosnak ez a történet. Mindenki általános történetet akar írni, mondja, de ez csak nagyon-nagyon ritkán sikerül. Ő maga is erre törekedett, persze beleszőve a történetbe élményeket, emlékeket is. A kisregény helyszíne például konkrétan saját külföldi lakása, a történet női szereplője pedig a felesége, akit egy szerencsétlen eszméletvesztés utánúgy "húzott vissza ide", ahogy az a regényben, és szövegrészletként a könyv borítójának hátoldalán is olvasható. Megjegyzi, hogy "a hősök általában seggfejek", de szerinte kisregényének két szereplője "két igazi főhős". Ebből a megállapításból könnyen áradhatna a (többszörös) nagyképűség, gondolom, de ez most eszembe sem jut. Farkas Péter nem feszeng látványosan a könyvheti karnevál közepette, de szimpatikus számomra, hogy írói mivoltában kicsit idegen itt. Ugyanúgy sürög-forog és mosolyog, mint "bajtársai", de mégsem azzal a kissé idegesítő magabiztossággal, mint egyesek.
EP szorgalmasan dedikál, és ahogy nagy nehezen előreverekszem magam a közben óriásira nőtt tömegben, látom, hogy Palya Bea kissé feszeng, miközben csak nem akar sikerülni az a hangolás. Hát igen, valaki így, valaki úgy. Én például elmenekülök. A vasárnapi "könyvelés" végelszámolása számomra ez.
