B+
Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan, Cartaphilus kiadó, 2008, 225 oldal, 2900 ft
Határozottan nagy lelki törés volt az életemben, amikor rájöttem, hogy a világháborúkat nem fekete-fehérben vívták. Lelkiismeretes értelmiségi gyerekként olvastam egy csomó háborús regényt, hogy a számomra legfontosabbakat említsem: a 22-es csapdáját, a Légy hű önmagadhoz-t, a Sorstalanságot, őszintén meg is könnyeztem némelyiküket, de egy darabig nem fogtam fel egyebet belőlük, csak a vad romantikát. Mennyire lélekemelő lehetett a röpködő repeszdarabok között szaladni egy szuronyos puskával az ellenséges harcvonalak felé, vagy a haldokló bajtársért imádkozva a következő bevetésre készülni! Mindezt a régi fotók, vagy filmek nosztalgikus szépségében, ahol nem üt el túl élesen a vér a katonaruha szürkéjétől, és minden kicsit elmosódott, szürreális. Egy iskolai színielőadáson jöttem rá, hogy ha most háború lenne, akkor az én saját, jól ismert, megszokott és már úgy-ahogy belakott világom hullana darabokra. Majdnem megbolondultam, csak mászkáltam a színfalak mögött, mint egy hülye.
Azóta gyűjtöm az olyan regényeket, ahol nem tudom magam hamis, álhősies hangulatba ringatni, mert a szerző megpróbálkozik a legnehezebbel: nekem, egy abszolút békés kor gyermekének megmutatni a háború borzalmait olyannak, amilyenek valójában voltak. Hogy a szenvedés, amit akkor milliók éltek át a fronton és a hátországban, nem lélekemelő, hanem közönséges, undorító, és értelmetlen volt. Azt hiszem, alapjában véve nem az írók őszinteségével van a gond, hanem én, az olvasó komfortizmusával: mindent megteszek azért, hogy megmenekülhessek a valóságtól, és heroikus álmokba bolondíthassam magam. Éppen ezért drasztikus, és a maga módján kegyetlen szövegre van szükségem.
Az első, ami igazán fejbe vert, Varga Katalin Kislányom, édesem című „gyermekregénye”, ha valaki még nem találkozott vele, azonnal szerezze be, nem lehet több százötven oldalnál, de hetekig nem ereszt el. Furcsa módon Erich Maria Remarque klasszikusa nem volt rám ilyen elemi hatással, bár nem panaszkodhatom. A felütés nagyon erős, és végig hatásos képekkel játszik, mégis érezni rajta az izzadtságszagot, a kétségbeesett igyekezetet, hogy mindent a megfelelő módon látasson, ez néha zilálttá és kapkodóvá teszi a szöveget. Végig olyan érzése van az embernek, mintha az író attól félne, hogy hirtelen szívinfarktust kap, vagy egyik pillanatról a másikra elveszti az ihletét, és nem tud mindent leírni, amit akart. Azonban az a szinte logikátlan, megható élni akarás, ami az ifjú főhőst előre viszi, ami hiábavaló haláláig megteteti vele a következő lépést, akármilyen mocskos és lealjasító legyen is, a regényt is átjárja, továbblendíti, ha döcögne kicsit.
Paul egészen a kurta, felkavaró zárásig a szöveg egyes szám első személyű narrátora. A háború kezdetekor még gimnazista volt, azóta három év telt el. Többedmagával került a frontra, önkéntesként, az egyik tanáruk hazafias szónoklatának hatására. Nemzedéke az iskolapadokból a frontra kerülve fokról fokra döbben rá, hogy elveszítette a „normális” élet képességét, hogy az egyetlen dolog az algebrán és latinon kívül, amihez értenek, az az ölés és az életben maradás. A regény elején a harctéren van, aztán hazamehet néhány hét szabadságra: ekkor döbben rá, mennyire magára maradt. Ahogy a Sorstalanság Gyurija, ő is azzal szembesül, hogy egyedül a háborúban tud létezni, honvágya van a front után. Halála nem azért felkavaró, mert nincs lehetősége kiteljesíteni az életét, hanem amiatt, mert ez a leghumánusabb, ami történhetett vele. Magunkra hagy egy olyan váddal, ami nem vádol senkit, egy olyan kérdéssel, amire nincs válasz, egy olyan lezárással, ami nem vet véget semminek; és egy olyan katarzissal, ami, bárhogy próbálkozunk is, nem tisztít meg minket.
