C
Ed McBain: Holtomiglan-holtodiglan, Magvető kiadó, Albatrosz-könyvek, 1978, 215 oldal
Félúton jöttem rá, hogy nem volt a legszerencsésebb választás az évtized minden bizonnyal legnagyobb kultúrtörténeti jelentőséggel bíró cikksorozatát, az Albatrosz-könyvek maradéktalan kielemzését McBainnek ezzel a munkájával kezdeni. De akkor már késő volt. Mint mikor lecsót csinálsz, és csak a végén adod hozzá a hagymát. Hülye!
A helyszín a 87-es körzet, természetesen. Azoknak, akik csak a high culture-ral szeretik összefertezni kezeiket, és még soha nem tették ki a lábukat a bölcsészkarról, elárulom, hogy a 87-es körzet rendőrörse (ponyva)irodalom-történeti legenda, McBain agyszüleménye, egy fikciós zsarutanya egy elképzelt városban (utóbbi ugyan meglehetősen New Yorkra hajaz). Itt üldözi a bűnt a hatvanas-hetvenes évek realitásigényével megírt történetekben nyomozók regényről regényre visszatérő csapata: Carella, Myer Myer, Kling és a többiek.
És ez az idejétmúlt realitásábrázolás, amelyben ugyan ott van McBain (eredetileg Evan Hunter) objektivitásigénye, lesz a regény veszte (na jó, ez talán túlzás, de tompít a hatásán): túlságosan finomkodó, túlságosan patinás az a hozzáállás, amellyel McBain a nagyvárosi pokol felé közelít – elkerülhetetlen az Ellroy-jal vagy Andrew Vachss-szal való összehasonlítás. Persze ezt nem lehet igazán McBain szemére vetni, 1976-ban még senki nem merészkedett el az urbánus fertő és perverzió naturalista leírásáig krimiterületen.
A másik kellemetlenség, hogy a sztori alapötlete sem az a kifejezetten szociális-tényfeltáró (egy olyan regény-sorozatban, amely a városi bűnnel foglalkozik, egyenesen szappanopera-szagú kilógó lóláb): a fiatal Kling nyomozó szupermodell(!) feleségét valaki elrabolja a nászéjszakán. A 87-es rendőrei teljes erőbedobással igyekeznek az emberrabló nyomára jutni, még Ollie Weeks is besegít a szomszéd körzetből, a rasszista, hájas, büdös, ám briliáns nyomozó, aki messze a legérdekesebb figura a regényben.
A tettes motivációja mai szemmel nevetséges, a történet bonyolítása pedig klisékkel teli, még akkor is, ha McBain a többi 87-es regényhez hasonlóan itt is ügyel arra, hogy a nyomozás részletes leírása metodikus legyen (a kihallgatások kiválóak). Szóval a regény messze lemarad a széria olyan remekművei mögött, mint pl. Long Time No See, de megvannak a maga pillanatai (amelyek szinte kivétel nélkül a már említett Ollie Weeksnek köszönhetőek).
