Kíméletlen gyilkológép, mesterként (is) funkcionáló apafigura és a végsőkig harcoló, utolsó szuperhős. Szubjektív Rozsomák Top10 a nyolcvanas évektől napjainkig. (De ki is az a Rozsomák? Korábbi cikkünkből kiderül.)
Adósság és becsület (Wolverine #1-4, 1982, hazai megjelenés: 2007)
Nem állítok sorrendet, de ha állítanék, az Adósság és becsület állna az első helyen – nagyjából minden valamirevaló „best of Wolverine” listán ez áll az első helyen, nem véletlenül. Chris Claremont és Frank Miller négyrészes minisorozata az abszolút, esszenciális, tökéletes Rozsomák-történet. Szamurájok, ninják, Japán, yakuza, becsület, és persze a lényeg, a karakterrel kapcsolatban paradigmaváltó kérdés megfogalmazása: mi teszi az embert emberré? Az addig többnyire „csak úgy” dühös, mogorva és öldöklő Logan természete és tettei mögé egy szenvedő, komplex, érző és sötét lelkivilágú férfit rajzoltak fel, aki lehet, hogy fittyet hány a világ általánosan elfogadott törvényeire és erkölcseire, viszont saját morális kódját szigorúan és a végsőkig érvényesíti másokon és saját magán is. Miller rajzai gyönyörűek, noirosak, lendületesek, egyedül a színezés lóg ki az egyébként tökéletes összképből. Magyarul is megjelent, úgyhogy ha még nem olvastad volna… mi is a mentséged?
Kitty Pryde és Rozsomák (Kitty Pride and Wolverine #1-6, 1984-1985, hazai megjelenés: Csodálatos Pókember #36-50, 1992-1993)
Igaz, ami igaz, ez elsősorban Kitty története. A 13 éves lány volt az X-Men kedves, bájos, újonc naivája, a sorozat kellemes, komikus mellékzöngéje. Claremont ebből a szerepkörből rántotta ki az 1984-ben indult hatrészes minisorozattal, amiben Kitty a yakuza hálójába került apjának próbál segíteni Japánban, csak hogy aztán maga is az alvilág egyik bérgyilkosának fogságába essen. Az Ogun nevű ninja agymosással és kegyetlen fizikiai-pszichológiai tréninggel formálja saját képére a lányt, amíg fel nem bukkan Rozsomák, hogy kézbe vegye, és karomélre hányja a dolgokat. Az alapvetően komor hangvételű akció/thriller sztorit a két címszereplő sajátos, helyenként enyhén vicces, de leginkább komoly és hatásos érzelmi színezettel ábrázolt kapcsolata viszi. Rozsomák párbaja egykori mesterével, Ogunnal, a kicsit lapos rajzok ellenére is szenzációsan lendületes és vad, a karakter szempontjából pedig azért is fontos ez a minisorozat, mert ebben emelkedett egyfajta bölcs tanítómesterré (Kitty: „Túl magas és ronda vagy te Yodának”), és ezzel kezdődött mára standarddá vált apa-lány kapcsolata tinédzser fruskákkal (ld. Jubilee, Armor).
Sebzett farkas (Wounded Wolf, The Uncanny X-Men #205, 1986, hazai megjelenés: X-Men #9, 1993)
Ez egy végsőkig lecsupaszított, pofonegyszerű, egyrészes sztori, maximális hatásfokon elmesélve. A súlyosan sebesült, és ennek következményeként állati szintre süllyedt Rozsomák New York utcáin menekül morogva, őrjöngve, egy csapat Lady Deathstrike vezette high-tech cyborg gyilkos elől, a szuperhőslány, Katie Power segítségével. Ha van valami, ami a manapság oly divatos „dark & gritty” trend tökéletes képregényes definíciója, akkor az ez. A Sebzett farkas egy durva, véres, mocskos, kegyetlen, horrorisztikus thriller, szakadó hússal és fémmel, mindent belengő bestialitással és brutalitással, Barry Windsor-Smith fantasztikusan nyers és részletgazdag képeivel. Vad stilisztikai bravúr, nyomasztó és fájdalmas elmerülés Rozsomák karakterének elemi, zsigeri, sötét oldalában. 
24 Hours (Wolverine #10, 1989)
Az első Farkas-film, az X-Men: Kezdetek többek közt ezt a sztorit vette alapul (és zsigerelte ki). Az X-Men korábbi számaiban már prezentált Rozsomák-Kardfogú ellentét forrását Claremont a 24 Hoursban mesélte el. A történet egyrészt a jelenben játszódik, a főhős születésnapján, amikor egy egyszerű kocsmai bunyó agresszív megszakításával a vártnál jócskán nagyobb haragot tápláló ellenségeket szerez, másrészt a múltban, amikor szerelme, Silver Fox gyilkosával, Kardforgúval vív brutális élethalálharcot a kanadai vadonban – Claremont a kiindulási pontjukhoz képest mindkét szálat egészen eposzi magasságokig viszi. Ahogy a Sebzett farkas, ez is egy szimpla, kemény és kegyetlen harcot mesél el, különösebb mélységek és fordulatok nélkül, noha több karakterépítéssel. Claremont nagyszerűen tudta elkapni Rozsomák természetét, és mindazt a brutalitást, meg nem bocsátást és állhatatosságot, ami azzal együtt jár. A 24 Hours a korszak egyik legnagyobb klasszikusa, az esszenciális Rozsomák-Kardforgú sztori, a rendszeres születésnapi „ajándék” perverz csattanójával. Rövid, tökös, nyers és felejthetetlen. 
The Hunter in Darkness (Wolverine #34, 1990)
Egy idő után Larry Hama vette át a Wolverine-sorozat írói teendőit Claremonttól, és ezt meglepő módon nem szenvedte meg a minőség. Sőt, Hama történeteiből akár többet is össze lehetett volna szedni a listára (hogy mást ne mondjak, rögtön azt a kettőt, ami ez előtt és ez után jött: Wolverine #31-33, Wolverine #35-37) – de a The Hunter in Darkness alighanem a legjobb közülük. Egyetlen részes, rendkívül kompakt, hangulatos, feszes, ötletes és izgalmas sztori, nyers, erősen kontrasztos képi világgal, ami ritka és jól eltalált bepillantást engedett a karakter akkoriban még nagyon is rejtélyes múltjába. Rozsomák felajánlja a segítségét két fejvadásznak, akik egy 16 éves lányt túszul ejtett, szökött gyilkos nyomában járnak a kanadai vadonban. De nem csak veszélyes prédájukkal gyűlik meg a bajuk, hanem a környék egy vérengző, legendának hitt – címbeli – szörnyetegével is. A horror határmezsgyéjén mozgó akció-kalandban az öreg fejvadász előtt felsejlik a múlt, amiben mintha már találkozott volna a küldetésében segítő Rozsomákkal, és mintha az most egy perccel sem lenne öregebb… A költői igazságszolgáltatásba torkolló hajsza végén a fejvadász megfejti a rejtélyt, és élete utolsó pillanatában elsuttogja a „Logan” nevet, örökre kétségek közt hagyva az amnéziás főhőst, hogy a férfi honnan tudta, hogy hívják…
Weapon X (Marvel Comics Presents #72-84, 1991)
Barry Windsor-Smith sztorija kisebbfajta szenzáció volt 1991-ben, ugyanis 17 év után végre elmesélte, hogy milyen körülmények közt szerezte Rozsomák az adamantium-csontvázát, és miért és hogyan törölték az emlékezetét (és emberségének egy részét). Szintén az első jelentős Rozsomák-történet volt, amit a szerző szinte teljes egészében a többi szereplő szemszögéből mesélt el. A főhőst már a prológusban elrabolják, a képregény maradék részében pedig kegyetlen fizikai-pszichológiai kísérleteknek és teszteknek vetik alá, hogy tökéletesen hatékony, a moralitást figyelmen kívül hagyó fegyvert, gyilkológépet faragjanak belőle. Ő maga a sztori csaknem egészében egy agyatlan, embertelen vadállatként kaszabolja a prédaként elé dobott farkasokat, medvéket – majd pedig a szökése útjában álló tudósokat és őröket. A Weapon X egy rendkívül sötét és brutális, a humornak, a könnyedségnek a szikráját is nélkülöző, elemi erejű, fantasztikusan jól megírt és csodálatosan megrajzolt képregény. Az X-Men Kezdetek: Farkas vonatkozó jelenete nagyjából úgy viszonyul ehhez, mint a Hupikék törpikék a Cannibal Holocausthoz. 
Law of the Jungle (Wolverine #181-185, 2002-2003)
Ennek a sztorinak már csak az első része, így, önmagában is megérdemelné a listán való szereplést. Első kép: koszos kiskocsma, aminek pultjánál Rozsomák épp lehajt egy felest, előtte a pultos hever holtan, mögötte egy asztal körül három vendég, hasonló állapotban. Következő kép felirata: 20 perccel korábban – hősünk megérkezik a kocsmába. Ami persze gengszterek törzshelye, és a pincében egy elrabolt kislányt tartanak fogva. Rozsomák zavartalanul leül a nyilván zárt, sztorizgatós beszélgetésbe merült gengszterek közé, és elmagyarázza nekik, miért fogja percek múlva a belüket ontani. A végén elsétál a kislánnyal. Frank Tieri bravúrosan elmesélt története így is kerek, de a maradék négy részben a főhős még utánamegy az egész szervezett alvilágnak, mindenkinek, aki benne volt a kislány elrablásában. A Law of the Jungle egy cinikus humorral fűszerezett gengsztertörténet, annak jellemző toposzaival (generációs konfliktus, rivális bandák háborúja, túl agresszív, túl arrogáns, túl seggfej főnök stb.) és egy öntörvényű, a gazokat kíméletlen hatékonysággal és lelkiismeretfurdalás nélkül irtó szuperhőssel. Szenzációs stílusgyakorlat. 
Brotherhood (Wolverine v2 #1-6, 2003)
Ekkorra már rég hagyománnyá vált, hogy a legjobb önálló Rozsomák-történetek nem annyira a szuperhős, mint inkább a krimi zsánere felől közelítenek a karakterhez, Greg Rucka pedig egyébként is utóbbi műfajban érzi igazán otthon magát, úgyhogy nem olyan nagy csoda, hogy az újraindított Wolverine-széria első sztorija, a Brotherhood átkozottul jó lett. Az első szám egy fiatal lány szemszögéből láttatja Rozsomákot, aki nem csak rendszeresen abban a kávézóban iszik, ahol ő felszolgál, hanem ráadásul ugyanabban az épületben lakik, az ő lakásával szemben. A lány érzi, hogy nem egy mindennapi emberrel van dolga, és úgy intézi a dolgokat, hogy elkerülhetetlenül közelgő, erőszakos halálát Logan megbosszulja majd. A rendkívül szomorú felütés után a főhős megy is revansot venni, abban nem lesz hiba. Az ismét csak nagyon egyszerű sztori ne tévesszen meg: Rucka fantasztikusan játszik az olvasó érzelmeivel, és Rozsomák egyik legkomplexebb, legnagyszerűbb portréját nyújtja. A képregényben benne van a karakter igazságérzete, moralitása, viszonya a nőkhöz, harca önmagával, félelme, hogy elveszíti az önkontrollt, szégyene, miután ténylegesen elveszti (a záró dialógus Logan x-menes csapattársával, a katolikus Árnyékkal fantasztikus). A Brotherhood tematikus folytatása, a Coyote Crossing (Wolverine v2 7-12) szintén remek olvasmány. 
Get Mystique (Wolverine v2 #62-65, 2008)
Mystique ekkorra jó párszor elárulta már az X-Ment, úgyhogy Jason Aaron sztorijában Rozsomák úgy dönt, ideje végre levadászni, és végleg kicsinálni a kék bőrű, alakváltó, gyilkos mutánsnőt. Aaron a jelenben folyó hajszát párhuzamba állítja a két karakter első, és egy meglehetősen váratlan fordulatba torkolló találkozásával 1921-ben. A képregény nagyrészt egy, a menekülő Mystique trükkjeivel teli, elnyújtott élethalálharc, amiben a két ellenség foggal, körömmel, karommal, fegyverrel, dühvel tépi és szaggatja egymást. Vad, elemi, vérmocskos csata, az egyik legbrutálisabb Rozsomák történetében, márpedig ez nem kis szó pont ennél a karakternél, aki az évtizedek során csak Kardfogúval tucatnyi emlékezetes, ultraerőszakos párbajt vívott. Aaron mesterien írja az egyébként egyszerű sztorit, Ron Garney rajzai pedig tökéletesen visszaadják annak bestiális atmoszféráját. 
Astonishing Spider-Man & Wolverine (2010-2011)
A fentiekből már kiderülhetett, hogy a legjobb Rozsomák-történetek általában egyszerűek és brutálisak. Van a karakterben egy tőle elválaszthatatlan vadság, aminek hatásos prezentálása – az őt izgalmassá tevő, komplex személyiségének hála – nem olyan könnyű, mint amilyennek tűnik, de akik megbirkóznak vele, azok kezei alól klasszikusok kerülnek ki. Az Astonishing Spider-Man & Wolverine viszont más. Jason Aaron hatrészes minisorozata egy téren és időn átívelő, teljesen őrült, már-már campy sci-fi/akció hullámvasút, eszement ötletekkel és sziporkázó humorral, középpontban a két címszereplő, Pókember és Rozsomák kissé furcsa, és nem mindig kényelmes, de mindig tisztelettel teli barátságával. A képregény már akkor is a legjobbak közé tartozna, ha a legvégéig megmaradna szimpatikusan csapongó, kreatív őrületként, de amikor már a legkevésbé sem számítasz rá, a szerző hirtelen befékez, és a sztorit a főszereplők kapcsolatának, a két férfi barátságának gyönyörű, melankolikus mementójára futtatja ki.
