Egyszer délután négykor kopognék, hol?, hát ott, ahol lakik éppen.
– Azt szeretném mondani Önnek, Szív úr – mondanám halkan és megfontoltan, hogy szeretnék szerelmes lenni. Lenne a szerelmem tárgya? – ennyit mondanék, és néznék sötétbarna, de feketének hazudott nagy, bíztató szemekkel, mert mindig a nő választ, tudja jól, Ernő, meghagyva a férfinak a döntés édes és kínzó illúzióját, a többi meg csak kéretés, kéretőzés, aranylovas körhinta a diósviszlói búcsúban.
Temetőbe járnánk randevúra, kis alföldi városba, ahol még a temetőbe is bicikliút vezet, biciklin járnak ezek meghalni is, tekernek a Holt-Tisza mentén a halálba boldogan, tudva, hogy a napsütéses órák száma megváltoztathatatlanul náluk a legmagasabb. A temető is lapos, kerítés is csak az út felöli oldalon szegi, de az is csak a biciklik miatt, legyen hová támasztani őket, lakatolni viszont soha, hátha akad, aki visszafordulna a küszöbön, ne kelljen már annyit bajlódnia a zárral. A temető túlvége a mezőbe nyúlik, gabona nő a régi sírköveken, így lesz a testekből kenyér. Bemutatnám ott a mindszenti családot is, mindenki kedves lesz és elfogadó, bár kissé hallgatag, de szimpatikusnak fogják találni magát, Ernő. Piroska, 19 éves római katolikus vallású szakácsnő, Klein Antal szobafestő- és mázolótanonc, törvénytelen gyermek édesanyja is, ő persze nem rokon, hazudnám őszintén a fekete szemeimmel, ahogy nekem is hazudták, akik már ott fekszenek és csak éjjelente beszélnek hozzám a soha le nem mosott, esővízköves ablakon keresztül. De csak mert akit szeretünk, annak sokkal többet hazudunk, mint annak, akit nem szeretünk. Mert akit nem szeretünk, annak miért is hazudnánk?!
–Tegyük össze, amink van, Ernő! – incselkednék, de ettől még nem jönne zavarba. A maga városa semmit sem ér az én városom nélkül, és viszont. Adja nekem a Tiszát – suttognám a fahéjas kávéjába. Adja nekem a Tiszát! – cirógatnám, miközben a házam tornácáról néznénk a szemközti Kálvária-dombot, de nem akarná meginni az epével kevert bort, fintorogna Jézusra is, pedig tetszene magának, ahogy kiadá a lelkét, gyönyörködne az angyalokban, mondaná, hogy tudja mindenki, nem Isten a lényeg, hanem az angyalok. Adja nekem a Tiszát! – zsarolnám, vagy elveszem, erőszakkal, folyószabályozással, markológépekkel vezetem idáig, közmunkások verejtékével keveredik majd a maga folyója, meglátja! Adja nekem a Tiszát, Szív Ernő, adja nekem! – fenyegetőznék egy forró hajsütővasat a halántékomnak tartva, remegő kézzel a tükör előtt.
Majd egy reggel arra ébredne, hogy vízben áll az ágy, én fekete teát iszok, és együtt néznénk, ahogy a tenger végül visszatér Baranyába.
Apró Annamária
