30 éves a legszörnyűbb Kaland-Játék-
Kockázat

-Szűcs Gyula- | 2013. augusztus 04. |
cover25.jpg

C
Steve Jackson

Új Vénusz könyvkiadó, 1993

Tavaly az Indexen nagy jubileumi cikkel és egy Tűzhegy varázslója társasjátékkritikával ünnepeltük meg az itthon is hihetetlenül népszerű Kaland-Játék-Kockázat könyvek 30. születésnapját, de idén sem maradunk Jackson-Livingstone-évforduló nélkül. 30 éve ugyanis a Starship Travellerrel szabadult el a Fighting Fantasy-széria sci-fi tematikájú könyváradata. Szándékosan nem úgy fogalmaztam, hogy "indult hódító útjára", mivel minden rajongó egyetért abban, hogy a sci-fi lapozgatósok sokkal rosszabbra sikerültek a fantasy témájúaknál. Nem véletlen, hogy itthon az Új Vénusz Kiadó is megbukott velük, miután átvette a szériát a Rakéta Kiadótól.

jacksonlivingstone510.jpg

Steve Jackson, Ian Livingstone és a Dungeons&Dragons tesztpéldányai, 1975-ből

A sci-fi a 80-as évekre megkerülhetetlen tényező lett az angolszász szórakoztatóiparban. Soha nem látott méretekben tombolt a Star Wars-, Star Trek-és E.T.-őrület, egyszerűen mindent el lehetett adni a törölközőktől az uzsonnásdobozkig, ha csillogó űrhajókat és sugárpisztolyos hősöket rajzoltak rá. Az átmeneti ötlethiányban szenvedő Steve Jacksonnak pont kapóra jött az Enterprise évtizedek óta tartó népszerűsége. Első, Ian Livingstone-nal közösen írt lapozgatós könyve, a Tűzhegy varázslója ugyanis 1982-ben akkora bombasiker lett, hogy a Penguin kiadó több folytatást is követelt a szerzőpárostól, akik ezután a gyorsabb haladás érdekében külön-külön kényszerültek játtékkönyveket írni. Soha többé nem építettek közösen labirintust.

Ian Livingstone 1983-ban a vérszegény Végzet erdejével jelentkezett, Steve Jackson viszont, aki a Jackson-Livingstone tandemben mindig is a játékkönyves mechanizmus határait feszegető, nagy újító volt, már ebben az évben behozta a lapozgatós könyvekbe mágiát (lásd Káosz fellegvára), és egy tibeti zarándokút után lefektette egy komplexebb, négykötetes kaland alapjait is (ez lett a Shamutanti dombok és a Sorcery!-sorozat). Miközben napi szinten hozott döntéseket arról, milyen ólomfigurákat és táblás játékokat dobjon piacra patinás szerepjátékcége, a Games Workshop.

gwteam.jpgEzen a régi fotón Steve Jackson a jobbszélen, szerényen a háttérbe húzódva áll. Mellette két másik Games Workshop-os dizájner, Angus Ryall és Russell Clarke feszít, akikkel Jackson és Livingstone olyan játékokat talált ki a 80-as évek elején, mint a Battlecars című Mad Max-társasjáték, a Tower of Despair című barbáros kaland vagy D-Day című, háborús stratégiai játék.

„Minden nap 10 órát húztam le az irodámban, aztán hazamentem, hogy éjfélig lapozgatós könyveket írjak az írógépemen” - Steve Jackson több interjújában is így emlékezett vissza a 80-as évek eleji fárasztó, de elképesztően kreatív munkájára. Sajnos a szoros határidőknek és a más lapozgatós könyvekbe átmentett, ragyogó ötleteknek pont a műfajteremtő Csillaghajó itta meg a levét: a Star Trek-széria és a Traveller szerepjáték silány paródiája lett. Összefüggéstelen ide-oda ugrálás az űrben, ahol Kirk kapitányt játszva pont úgy sugározzuk le a legénységünket a bolygókra, mint az első Star Trek-széria szereplői, akik ha épp nem gumiszörnyekkel verekedtek, akkor valami párhuzamos dimenzióban rosszalkodó despotát leckéztettek meg. Jackson nem is tagadta, honnan lopott: a kötetet a kollégáinak ajánlotta, a jól ismert vulkáni üdvözléssel az előszavában ("Live long and prosper!").

Egy másik interjújában Jackson elmondta: annyira unta a Csillaghajó írását, hogy kihagyta az előtörténetet, egyes bolygókat el sem nevezett, és 400 fejezetpont helyett mindössze 343-at kínlódott össze. Amiből ráadásul három az űrharc, a közelharc és a lézerharc hiperunalmas fejezetpontja – ezeket a könyv elejére, a szabályismertető fejezetekbe illet volna tennie. Magát a kalandot pedig elintézte annyival, hogy egymás mellé dobált minden létező sci-fi klisét, amire emlékezett kedvenc ponyváiból és képregényekből meg az ócska B-filmekből.

csillaghajó1.jpgKapunk a könyvben fekete lyukakat, dimenzióváltást, fejlett robotvárost és egy kötelezően agresszív űrhüllő fajt, de persze nem hiányzik a gyilkos-csápos őserdei növényektől hemzsegő dzsungel és a bájos arcú idegen lány sem (bár utóbbi csak egy illusztráción bukkan fel, semmi köze a szomszédos fejezetpontokhoz).

Később aszteroidamezőben, gladiátorarénában és kikötői kocsmákban kell az életünkért küzdeni, a meglepőnek szánt dramaturgiai fordulatok pedig kimerülnek olyan őrültségekben, mint a fantasy világok manói, akik fölött egy légkörszabályozó gépekkel lezuhant kapitány uralkodik, "esőcsináló isten" szerepében tetszelegve, vagy a haldokló civilizációban élő, aljas idegen faj, akik klónokat készítve veszik át a gyanútlan kapitányok helyét, hogy az így ellopott hajókon más bolygókra szállítsák a népüket.

A játékkönyv ráadásul nemcsak unalmas és ötlettelen, borzasztóan nehéz is. Ezt persze Jackson egy percig sem titkolja, hiszen már a kötet  bevezetőjében ezzel a kedves üzenettel köszönt bennünket: "Mivel nem valószínű, hogy elsőre teljesíteni fogod a küldetésedet, a kalandlapra ceruzával írj, hogy később kiradírozhasd." És valóban, a könyv tele van hamis nyomokkal. Steve Jackson később is visszatérő, egyszerre szórakoztató és szemétparaszt húzása ez: a játékos önelégült vigyorral írogatja a kalandlapjára a feladványokból és titkos információkból kimatekozott fejezetkódokat, de a végjátékban nem megy velük semmire, mert már a könyv legelején rossz irányba kanyarodott.

Szintén jellegzetes Steve Jackson-trükk, hogy a könyvet egyetlen kockadobás nélkül végig lehet vinni. A helyspórolás miatt az 1. fejezetpont lett a többi kötetből jól ismert Háttértörténet, így az elején választási lehetőségünk sincs (256). Az első naprendszerben közelítsük meg a kék bolygót (86), de ne teleportáljuk le a csapatot (321). Menjünk el a másik bolygó mellett (44) és a lila csillagot is kerüljük el (250, 34). Zöldeskék bolygó? Kit érdekel? (203, 126) Válasszuk az aprócska szürke bolygót (261), amin lezuhant egy azonosítatlan űrkomp. Az ilyenek megvizsgálása persze mindig káros az egészségre (lásd A  nyolcadik utas: a Halált), de már hiába hívjuk vissza az embereinket (66), a Star Trek-filmekben mindig pórul járó, piros spandexes mérnökökből hármat azonnal megöl a fedélzetre hurcolt, rejtélyes űrvírus.

mindigapiros halmeg.jpg

Gyorsan zárjuk le a dokkteret  (18, 337),  aztán szivattyúztassuk ki a levegőt a fertőzött folyosókról (284, 11), és már mehetünk is a vörös bolygó melletti kék bolygó, a Jolsen felé (2). Rejtélyes rádióüzenet jön: az itt élő idegen faj I-Abil nevű elöljárója csak a kapitányt hajlandó fogadni, és bár egy ilyen invitálás minden olcsó ponyvában egyértelmű csapdát jelent, egyezzünk bele (222). Az űrlény az irodájában itallal kínál, ami naná, hogy mérgezett (98), de így legalább felesleges vérontás nélkül lehetünk kísérleti alanyok I-Abilék fekete lyuk-generátoruk tesztjén (127, 53).

A tudományos munka és a hazajutás fontossága miatt gyorsan tudjuk le a minilabirintust (293, 322, 214, 318) majd bátran ugorjunk fejest a fekete semmibe (232). A térugró kísérlet sikerült, de sajnos egy űrhajónak és a legénységének ez a portál túl kicsi. I-Abail viszont elárulja, hogy a 159-es szektorban van egy nagyobb fekete lyuk. Kerüljük ki a kicsi, sárga bolygót (41, 253) és az űrállomást (109), és hagyjuk a fenébe a Malini Bányász Előörs invitálását is (320), hiszen ki akarna egy gladiátorarénában egy olyan gyilkos gigarobottal verekedni, akinek a legyőzéséért csak hamis információ a jutalom?

rondastarship.jpgA kerék alakú űrállomás helyett menjünk a kis fekete bolygót felé (331), de itt se teleportáljunk a felszínre (104), csak a következő bolygón  (118). Ez a Terryal-6, ahol a hiperintelligens, mutáns tinik uralkodnak a szenilis idősek fölött.  A gyerekek elvezetnek a vezetőjükhöz, Luffhoz (4), aki segít a fekete lyuk megtalálásában (148, 229), de csak akkor mondja el lövöldözés nélkül, hogy a két világegyetem a 21-es csillagidőben fog találkozni, ha cserébe megnézheti a csillaghajónk fegyverzetét (191, 120, 296, 324, 216).

És mivel így már meg is van az ellen-fekete lyuk keletkezésének helye és ideje (159-21=138), nyugodtan hátradőlhetünk a Star Trek-filmes parancsnoki székünkben: visszavittük a hajónkat a saját világunkba, megoldottuk a kalandot (340)! Tényleg. Ennyi. A Csillaghajó nemcsak a széria legostobább és legunalmasabb sci-fi kötete, de ez a legrosszabb Kaland-Játék-Kockázat is.

A sztori mellett a könyv illusztrációi is extrém bénák. A többségük összecsapott gyerekrajznak tűnik, néhány űrhajónak és bolygónak csúfolt folttal. Szinte hihetetlen, hogy a Tűzhegy és a Haláltalizmán borítófestője, Peter Andrew Jones követte el őket. Jó hazai szokás szerint ráadásul a Csillaghajó magyar kiadása egy témában egyáltalán nem ideillő, sufnituning magyar borítót kapott az Új Vénusznál: Kovács József festménye olyan, mintha két tipikus Boros-Szikszai-figura dodzsemezéshez vagy gokartozáshoz készülődne. Járhattunk volna rosszabbul is. Íme az amerikai borító:

ffdell4.jpg

Ez pedig itt a feketelyuk-keresős témához szintén nem illő, ám lényegesen tökösebb holland borító:

svédstarship.jpg

Borító témában egyébként az eredeti, 1983-as angol kiadás is óriási mellélövés volt, mivel egy karakteres főgonosz, egy fontos küldetéstárgy vagy egy markáns hangulatú helyszín helyett sikerült az egyik legsemmitmondóbb képet rárakni a könyvre: annak az intergalaktikus gladiároshow-nak az egyik csatajelenetét, ahová nem is kell bemennünk a győzelemhez vezető úton!

ff4a.jpg

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél