– Meddig kell várnom? – ugrott a fiatal férfi a pulthoz ingerülten, a hátizsákját a betegszállító robotok akadálytalan surranásához alakított csúszásmentes padlóra ejtve. A recepciós homlokán kigyulladó apró lámpa jelezte, hogy a beszédhangot érzékelve bekapcsolt. A burkolata egy kissé molett, festett szőke hajú, szemüveges, középkorú nőt formázott. Bizalomgerjesztő jellege miatt egészségügyi intézményekben különösen népszerű modell lehetett, mert a férfi ugyanezt látta a múltkor a fogászaton, mikor az új fogaihoz szükséges fogcsírákat beültették. Ennél a típusnál a működést arc- és hangfelismerő egyaránt aktiválhatta, de azt az ügyfélnek kellett az érintőképernyőn kiválasztania, mi járatban van. A férfi még akkor megérintette a „értesítésre jöttem” ikont, amely az ujjlenyomatával együtt az ügyet is azonosította, majd a sikeres bejelentkezést a robot rá irányuló tekintete, kellemesen meleg hangja nyugtázta:
– Kérem, várjon türelemmel!
1. kép: Biró Dávid - Front End No. 12, 2018.
2. kép: Biró Dávid - Front End No. 14, 2018.
De mindez már legalább fél órája történt. Fészkelődni kezdett, türelmetlenségében leugrott a két méter magasban lebegő helytakarékos felhőfotelből, és ismét a pulthoz lépett:
– Két idős embert hozattam be tegnap az ártéri mentődrónnal. A férfi stroke-ot kapott, a felesége kísérte. Mi lett velük?
A férfi tisztában volt vele, hogy a kórházi recepcióst a munkája optimális ellátása végett közepes IQ-ra, de nagyon magas EQ-ra állították be. Ha meg is találta volna az archívumában a tegnapi videót, ezt a mesterséges intelligenciát adatvédelmi okokból nem kötötték össze a kórházi esetek nyilvántartásával, viszont ezúttal is nagyon meleg, megnyugtató hangon ismételte:
– Kérem, várjon türelemmel. Az orvosa hamarosan megérkezik.
– Azt sem tudom, miért értesítettek, hogy jöjjek ide. Nagyon aggódom miattuk. Jóravaló emberek, még ha analógok is.
– Mindenkin a legjobb tudásunk szerint próbálunk segíteni.
– Csak párszor találkoztam velük, a leapadt folyó medrében laktak, ahol túrázni szoktam. Azokat a múlt századi nyaralókat az utóbbi évtizedekben mind elhagyták a lakóik a heves áradások miatt, az üres házakat a nagy járványok után önfenntartó analógok foglalták el – magyarázta. Általában idegenkedett tőle, hogy szolgáltatórobotokkal beszédbe elegyedjen, de ennek úgy csinálták meg a szemét, mintha érdeklődéstől csillogna, ezért folytatta.
– Sokan félnek az analógoktól, szektásoknak tartják őket, némelyikük oltatlan is, veszélyesek. De aznap elfogyott a vizem, teljesen kitikkadtam, pedig számíthattam volna rá, hogy áprilisban negyven foknál nem lesz kevesebb. Mozgást láttam ez egyik viskóban, ott lakott a néni meg a bácsi az állataikkal, a dús ártéri földet feltörték konyhakertnek. Beinvitáltak. Azt mondták, tiszta ivóvizük csak nagyon kevés van, de azt megosztják velem. Leültettek, vacsorára is marasztaltak. Oda se mertem nézni, mert rémes történeteket hallottam arról, mi mindent meg nem esznek az önfenntartók, de amibe beleharaptam, annak jó íze volt. Nem firtattam, micsoda. Beszélgettünk is, elmesélték, hogy kerültek oda. Az ember másról se tanul az iskolában, mint a klímakatasztrófa előtti világról, de mégis más olyanok történeteit hallani, akik azelőtt is éltek…
A recepciós fején megint kigyulladt a fény.
– Az orvosa két percen belül megérkezik – csilingelte.
– Tegnap lélekszakadva futott felém a néni az ösvényen: Siessen, drága, segítsen, az Attila fél arca lezsibbadt, azt mondja, megvakul! Még a hátizsákom is eldobtam, villámgyorsan aktiváltam a legközelebbi mentődrónt, és futottam, ahogy bírtam, hogy a házból kihozzuk…
Az üvegajtó surrogását hallva a férfi is elnémult. Egy frissen feltöltött rezidens tartott felé határozottan, olyanra tervezték, mintha egy huszonöt év körüli nő lenne.
– Itt érintse meg, hogy átvette – mutatott a kezében tartott lapmonitorra, majd monoton hangon hadarni kezdett: – A tegnap osztályunkra felvett, súlyos egészségügyi traumán átesett, idős beteg este 19:03-kor elhalálozott. A kíséretében lévő felesége digitanúk előtt kijelentette, hogy a férje nélkül nem kíván tovább élni és hivatalosan kérelmezi a 2046. évi eutanáziatörvénybe foglalt jogai érvényesítését. A kérelem a kérelmező életkora, egészségi állapota és krízishelyzete miatt gyorsított eljárásban elbírálásra került, és a kérelmező ma reggel asszisztált eutanázia következtében szintén elhunyt. Mivel a hozzátartozóval nem rendelkező elhunytakat két óránál tovább nem áll módunkban tárolni, a holttesteket raktározáslogisztikai és járványügyi okokból elhamvasztottuk. Tessék – nyújtotta a két, a hamvak tárolására közkórházakban használt lebomló minikoporsót a férfi felé. – A hölgy engem kért meg, hogy adjam át a hamvaikat önnek. Az volt a kívánsága, hogy a kettőt összevegyítve szórja ki. A Duna-patak partján. Ahol a hársfa és a tölgyfa ölelkezik össze – fejezte be sajátos grimasszal az arcán. Csak akkor lehetett észrevenni, hogy mégsem robot.
Író. Szentesen született 1976-ban. Az ELTE Bölcsészettudományi Karának angol és finn szakos hallgatója volt, Helsinkiben finn nyelvet, később gender studies-t tanult. Első kötete 2002-ben jelent meg Finnugor vámpír címmel. 2005-ben vehette át a Móricz Zsigmond Alkotói Ösztöndíj. Második, Kommunista Monte Cristo (2006) című regényével pedig 2009-ben elnyerte a Európai Unió Irodalmi Díját. 2013-ben indította el Halcsontos Fűző nevű blogját, ahol a regényeihez folytatott magánélet-történeti és a nőtörténeti kutatásaihoz kapcsolódva publikált bejegyzéseket. Legutóbbi, 2019-ben megjelent Lányok és asszonyok aranykönyve. Szépség, egészség, termékenység és szexualitás a 19-20. század fordulóján című kötetében is ezeknek az aprólékos történelmi kutatásoknak eredményeit tárja az olvasók elé.
Biró Dávid vizsgálatának fókusza a legújabb technológiai környezet emberi viselkedésre és társadalomra gyakorolt hatására irányul. Vizuális művészként és fotográfusként célja, hogy megismerje a megfigyelői kapitalizmus stratégiáit, feltérképezze a kortárs rendszereink vakfoltjait, illetve bemutassa a megújuló eszközeink által kialakult aktuális és potenciális kihívásokat.
