Útmutatás a jelenhez

.konyvesblog. | 2013. július 26. |

A science fiction alapvetően angolszász terület. Hogy ez jó, vagy rossz, az más kérdés, de be kell látni, az Egyesült Államokban a XX. század első felében végbemenő változások és az angol mint közvetítő nyelv nélkül a sci-fi ma egyáltalán nem olyan lenne, amilyen: színes. Ugyanakkor bármennyire is angolszász tematikáról beszélünk, mégis mindig fel-felbukkannak olyan alkotók, művek, amelyek kívül esnek az angolszász világon, mégis olyan erővel rendelkeznek és hatásuk olyan nagy, hogy lehetetlen elmenni mellettük. (A cikk eredetileg az sfmagon jelent meg.)

Arkagyij és Borisz Sztrugackij két ilyen alkotó volt. Bár a vasfüggöny keleti oldalán éltek és alkottak, ráadásul a globális kommunista rezsim szívében, a Szovjetunióban, mégis, képesek voltak valami olyat alkotni, ami túllépett határokon, nyelveken, ideológiákon, képes volt még az elnyomás és a cenzúra ellenére is eljutni mindenkihez, és „akinek volt füle, az hallotta”, miről szólnak ezek a történetek.

Bibliográfiai adatként legyen most elég annyi, hogy Arkagyij 1925-ben, míg Borisz 1933-ban született, előbbi fordítóként, utóbbi csillagászként helyezkedett el. Saját bevallásuk szerint azért kezdtek el írni, mert hiányolták a színvonalas sci-fit hazájukban. Nem nehéz elképzelni a helyzetet: a háború után a science fiction minden kelet-európai országban visszaszorult – idehaza például gyakorlatilag nem is adtak ki ilyen könyveket –, a Szovjetunióban a legerősebb hatás a sci-fire ideológiai volt, nagyon kis számú írás emelkedett túl a propagandisztikus jövőképen. Nem meglepő, hogy a testvérpár egy ilyen kiemelkedő alakot, Ivan Jefremovot tekintett mérvadónak, aki az ötvenes években egymaga újította meg hazája SF irodalmát azzal, hogy megmutatta, lehetséges az ideológia mentén túllépni az egyszerű propagandán, és színvonalasan lehet hirdetni egy jobb kor eljövetelét. Lényegében ez az, amit a fiatal írópalánták eltanultak Jefremovtól, még ha nem is egyezik teljesen világképük.

Kapcsolódó anyagok:

Az Sfmag.hu ebben a hónapban az orosz sci-fivel foglalkozott kiemelten, érdemes megnézni a cikkeiket a témában.

Русская фантастика, avagy röviden az orosz fantasztikus irodalomról

Harry Potter és a szerzői jog, avagy plágiumok és paródiák

Mert hát mi is Sztrugackijék világképe, ami lényegében őket világhírűvé, regényeiket pedig még ma, a XXI. század első évtizedeiben is izgalmassá, élővé és szerethetővé (!) teszi? Mondhatnánk, hogy a humanizmus, de az túl egyszerű lenne. Ez nem puszta humanizmus.

Kezdetben volt a felfedezés, az űr meghódításának vágya, hogy az ember eljusson oda, ahol eddig még nem járt. „Azért, mert ott van” – valami ilyesmit mond Arthur C. Clarke hőse a Találkozás a medúzával című kisregényben, mikor megkérdezik, miért megy a Jupiterre. A kihívás, az erőpróba, megmutatni, hogy az ember igenis bármire képes. Űrhajói bejárják a Naprendszert, leküzdik még a legádázabb környezetet is. Erről szó első regényük, A bíborszínű felhők bolygója is.

Aztán jött valami más. Az optimizmus már nem a felfedezésben teljesedett ki, hanem abban, hogy az ember társait képes segíteni, képes jobbá tenni az őt körülvevő világot. A progresszorokat, az idegen világokat megfigyelő és néha azok történelmébe beavatkozó személyeket – a Föld legjobbjait – is ez az elv vezérli. De, és itt jön a de, Arkagyij és Borisz itt mutatta meg, mennyivel többek ők holmi mezei sci-fi íróknál. Mert bármennyire is igyekeznek az emberek legjobb tudásuk szerint jobbá tenni a világot: attól ők is csak emberek maradnak. Elég csak elolvasni a Nehéz istennek lenni című regényüket – vagy megnézni az azonos című, 1989-es Peter Fleischmann filmet –, hogy ezt megértsük.

Az emberek egy barbár világot tanulmányoznak, és egyikük elvegyül az őslakosok közt. Lord Rumata rettegett harcos, aki azonban kénytelen végignézni, ahogy a kegyetlenség és barbaritás mindent elpusztít, végül pedig rá kell jönnie, hogy ő a maga eszével és technikájával semmit sem tud tenni, csak akkor, ha visszatér az ösztöni, vadállati – a barbár szintre. Még az olyan tiszta lelkű emberek is, mint az ifjú Makszim Kammerer a Lakott szigetből is kénytelen beavatkozni a kegyetlen módszerekkel machináló világ eseményeibe, noha talán igazán egyik oldal sem feltétlenül az igazi jót akarja. Mert mi is lenne az? Pláne amikor ráébred, kivel is harcol igazából…

De a kudarc máshogy is eléri a főhősöket. Ők is emberek, ők is esendőek. A kölyök című regényük akár a lengyel Stanisław Lem Solarisának méltó párja is lehetne: mindkét könyv a megismerésről, pontosabban annak lehetetlenségéről szól. Ami idegen, az azért idegen, mert nem tudunk vele kapcsolatot teremteni. A Solaris bolygó óceánja és az emberek mintha próbálnának kapcsolatot teremteni, de sosem derül ki igazán, sikerült-e, vagy hogy az óceán tényleg kommunikálni akar-e. Ugyanígy A kölyökben felbukkanó idegenek egyetlen kapcsolata a földiekkel egy embergyerek, és az expedíció meg is próbál a segítségével fényt deríteni a bolygó titkára, de a két világ közt létező fiú már idegen az emberek számára. Ugyanígy emberi kudarc a Bogár a hangyabolyban is, ahol egy meggyötört ember az, akit valójában mindenki keres, nem pedig egy idegen titkos ügynök.

Ebből az esendőségből táplálkozik a Sztrugackij-testvérek társadalomképe. Kezdetben természetesen a megvalósuló kommunizmus egyfajta eszményképe lebegett előttük, mint jövőkép, ám ez lassan átalakult és már a hatvanas években felfedezhető írásaikban a kor szovjetrendszerének bírálata. Ilyen szempontból legélesebb talán a Lakott sziget, ahol egyértelműen ráismerhetünk nem csak a Szovjetunió, de minden diktatúra alapvonásaira és módszereire – nem csoda, ha évtizedekig nem jelenhetett meg nyomtatásban. A leghatásosabb eszköz azonban az írók kezében a társadalomkritikára és a világ dolgairól való elmélkedésre a progresszor-rendszer megalkotása volt. A progresszorok a békés és szinte tökéletes Föld különleges ügynökei, egyszerre tudósok, kutatók, titkos ügynökök és űrhajósok. Feladatuk, hogy az idegen bolygók civilizációinak életét megfigyeljék, és ha úgy látják jónak, csendben beavatkozzanak, segítve a különféle fajokat a fejlődésben. Nagyon érdekes, de a progresszori rendszer egy az egyben összecseng a nemrég elhunyt Iain M. Banks utópikus űrcivilizációjának, a Kultúrának az egyik szervezetével, a Rendkívüli Körülményekkel. Banksnél is a legfontosabb célja a békés társadalomnak a más fajokon való segítés, amit általában a színfalak mögött tesz meg. Sztrugackijék progresszorai pedig, akárcsak Banksnél az RK ügynökök, hibázhatnak, kudarcot vallhatnak. Ilyen kudarc Réce története, akit saját bolygójának világháborújából ragadnak el a Fiú a Pokolból című kisregényben, hogy megmutassák neki, békében is lehet élni, ám ő nem képes felfogni a progresszorok tanítását. Vagy Rumata bukása is ilyen, ami előrevetíti a Válaszd az életet című regény fő kérdését: joga van-e bárkinek beavatkozni mások dolgába? Nem okoz-e nagyobb kárt azzal az emberiség, ha más fajok dolgába ártja magát. Ki adott neki erre jogot? Érdekes kérdés ez, különösen a szovjet tankok budapesti, prágai vagy afganisztáni akcióinak tükrében.

Arkagyij sajnos nem érhette meg, hogy hazája átalakuljon és megszűnjön a szovjet rendszer, ugyanis 1991-ben hunyt el. Borisz azonban szemtanúja volt a változásoknak, és annak is, hogy azért Oroszország és a világ még mindig nem olyan békés és idilli hely, mint a progresszorok világa. Természetesen azért egy kicsit – remélhetőleg – haladt előre az emberiség a szebb jövő felé az elmúlt húsz, harminc, ötven év alatt, de valószínű nem kell magyarázni, miért időszerűek még mindig a Sztrugackij testvérpár művei, amelyek újra reneszánszukat élik a hazai könyvkiadásban.

Érdekességek:

  • Ha minden a tervek szerint halad, talán még idén bemutatják a Nehéz istennek lenni új orosz filmadaptációját, Az arkanari mészárlás történetét.
  • Az Egymilliárd évvel a világvége előtt című regényükből magyar tévéjáték is született 1983-ban Félix László rendezésében.