Fotó: Valuska Gábor
Keresés, irreális lét, gyöngédség – csak néhány kulcsszó, mely újra és újra felmerül pénteken délután a Margó harmadik napján a PIM-ben, ahol Szabó T. Anna a szerzővel közösen mutatja be Rakovszky Zsuzsa Célia című regényét. Utóbbiban a kötetlen, önmagára reflektáló, szabadságvágyó, és az utánuk jövő – a korlátlansággal ugyanakkor nehezen megbirkózó – nemzedékek feszülnek egymásnak, és formálják újjá nem-családi viszonyaikat.
Csak a fejemben hallom a szöveget, nem szoktam őket felolvasni magamnak – árul el rögtön egy műhelytitkot az elején Rakovszky Zsuzsa, így a hóesésben bukdácsoló lány és majdnem-apja találkozásának történetét Kocsis Gergely tolmácsolja a hallgatóságnak (a regénybe olvassatok bele ITT). A szülői viszonyok kibogozása fontos eleme, még ha nem is feltétlenül célja Rakovszky a új regényének, melynek a címe rögtön asszociációs kérdések egész sorát indította el Szabó T. Annában. A költői fül ugyanis a Céliából könnyen a „célját” hallja ki, úgyis, mint az élet célja, illetve annak keresése, mely tevékenység nem áll távol a címszereplő lánytól. Rakovszky nem árulja el, miért pont erre a névre esett a választása (a regény kínál egy megoldást, de az nem a valódi, legalábbis, ami az írót illeti), ugyanakkor kíváncsi, rájön-e valaki, miért pont így nevezte el hősét.
Rakovszky Zsuzsa: Célia
Magvető Könyvkiadó, 2017, 312 oldal, 3699 HUF
A könyvnek ugyanis nem a férfinarrátor, hanem a Célia nevű lány a hőse. A cím ismeretében mindez evidenciának tűnhet, mégsem az, és SZTA is megjegyzi: bár Rakovszky Zsuzsa már írt korábban férfihangon, de olyan könyve még nem volt, melyben végig kitartott volna a férfi narrátor hangja. Önmagában a férfihang nem volt fontos Rakovszkynak, inkább a regény konstrukciójából adódott. Először azt tervezte, hogy két elbeszélője lesz a regényének, próbálta beépíteni a címszereplőt is, de a lány „nem akart megszólalni”, így a Céliát végül az Ádám nevű középkorú férfi szereplő meséli el. Akinek – ezt Rakovszky is elismeri – sok van a rovásán, SZTA szerint pedig egyenesen fatökű, aki visszafojtja a szenvedélyeit. „Nem fojtja el, csak nem jön be, amit szeretne” – kínál egy másik értelmezési megoldást az író.
A metsző irónia és a költői részek közötti ingadozás jellemzi a regényt SZTA szerint, melyben ezzel egyidejűleg a vágyakozás, az undor és a szerelem keveredik. Ennek szemléltetésére ki is választ egy részt a könyvből:
„És ott volt még tetejébe az égető, undorító szégyen, hogy már megint nevetségessé tettem magam a szépasszony, a kollégák és főként önmagam előtt. Ha az ember szerelmes, nemcsak szerelme tárgyát látja gyöngéd, lírai megvilágításban, hanem természetesen önmagát is, mert hát különben hogy is merne közeledni az Isteni Lényhez... aztán amikor kiderül, hogy ezúttal is hoppon maradt, a lírából bohóctréfa lesz, a reménybeli szerelmesből groteszk bábfigura, csetlő-botló Chaplin, tortacsata áldozata, a lelocsolt locsoló. És ezt így együtt már nem lehetett elviselni: fekete depresszióba estem. Minek tagadnám, reményvesztett állapotomban még egy pszichológushoz is elmentem, egy okos kutya tekintetű, biztatóan harákoló pasashoz, aki eltöprengve masszírozta orrnyergén a szemüveg okozta piros foltot, miközben kielemezte, miért választok én mindig totálisan reménytelen tárgyakat gyöngéd – na jó, nem is annyira gyöngéd, mint inkább mohó és kétségbeesett – érzéseim számára, és reálisabb tárgyválasztásra biztatott.”
Szabó T. Anna szerint Rakovszky a szülők legnagyobb félelmét írta bele a regénybe, amikor címszereplője egészen egyszerűen eltűnik. A lánya életét nem korlátozó anya így egyszeriben tragikus figurává válik, Rakovszky ugyanakkor jobban sajnálta a többi nőalakot. A regényt már olvasók közül is többen egy butácska lányt tartanak az egyik legszimpatikusabbnak, aki élete céljául a valóságshow-szereplést tűzte ki. A címszereplő ezzel szemben kötöttségeket keres az életében: Célia az anyjának köszönhetően kötetlen körülmények között nőtt fel, emiatt saját létezését is irreálisnak tartja, nem találja a helyét. Családi viszonyai nem tisztázottak, emiatt is talán pontosabb lenne a nem-családi viszony kifejezést használni. Az anya annak idején férfi ismerősei közül válogatva szemelte ki a leendő apát, aki sokáig nem volt tudatában annak, hogy van egy lánya. És bár a regény egy adott pontján a narrátor elképzeli, milyen közös életük lehetett volna hármasban – várbeli sétákkal, átvirrasztott éjszakákkal, karácsonyi meglepetésekkel –, hamar letorkolja magát, hiszen tudja jól, hogy valójában haragudott volna a szabadságát korlátozó nőre és gyerekre.
„Dupla fenekű könyv a keresésről” – definiálja SZTA a Céliát, melynek író hőse (a „kereső ember”) épp a keresésről akar könyvet írni, igaz, az soha nem készül el. Az anya is egész életében keresett valamit, erre biztatta a lányát is, ismerkedjen vallásokkal, mások hitével, válassza ki, melyik szimpatikus neki. A lány ezzel szemben azt érzi, mintha az anyja a szupermarketbe küldené le, és úgy válogathatna a vallások között, mint más az üdítős polcokon. Rakovszky szerint roppant kínálata van annak, amiben az emberek hihetnek, emiatt kísérleteznek folyton, a lány viszont egy olyan közeget keres, mely elzárja ettől a kínálattól. A férfi hős ezzel szemben egy állapotot keres: az ő esetében a reménytelenség fokozza a vágyat, mely nőkben ölt testet. SZTA szerint a lánya iránt érzett gyöngédség az, amely megválthatja a férfi hőst, a gyöngédség pedig egy másik szereplő, egy kvázi ismeretlen idős hölggyel szemben is felmerül, aki enyhén zavart tudatállapotában a fiát véli felfedezni Ádámban.
SZTA szerint a regényben nincs utalás versre, a leírás ereje mégis versszerű a szövegben. Rakovszky ezen a ponton elárulja, hogy jelenleg egy olyan versen dolgozik, melyben a Célia narrátorához hasonló figura szólal meg, de hogy verses kisregény vagy kis verses regény lesz-e, azt egyelőre nem lehet megmondani.
