(a szerző felvétele)
A nő terei címmel tartottak nőnapi beszégetést a Kossuth Klubban. A rendezvény akár a nőkről nőknek nevet is kaphatta volna, mivel a lassan gyülekező nézők között csak egy-két férfi bukkant fel, és ez az arány később sem módosult jelentősen. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy az érdektelenség, a zavar vagy feltételezett férfigyűlölet az oka a távolmaradásuknak. Magyarázatot erre sajnos most sem kapunk, viszont a feminin lét dilemmáira adható lehetséges válaszokkal mindenképp gazdagabbak lettünk.
Az első beszélgetés célja a maszkulin és a feminin kultúrák definiálása a holland szociológus, Geert Hofstede kategóriái mentén. Andó Éva nyelvész leszögezi, hogy ezek a kategóriák nem a nőknek és férfiaknak egy adott társadalomban betöltött pozícióit mutatják, hanem az egyes kultúrák eltérő értékpreferenciáit: a maszkulin nemezetek (pl. Magyarország) versengőbbek, míg a feminin kultúrák (pl. Norvégia) inkább az életminőségre helyezik a hangsúlyt.
A nő arcai
C. Molnár Emma pszichoterapeuta szerint (mint Hoftsede bírálói szerint általában) a feminin-maszkulin megnevezés önkényes: ennek alapján a nők csupán gyengédek, gondoskodóak, szeretteljesek. Ám a nőknek van egy másik, destruktív és szenvedélyes arcuk is, melyet e terminus technicus figyelmen kívül hagy. Huszár Ágnes nyelvész ezzel kapcsolatban felidézi Lilith-nek és Évának, Ádám első és második feleségének a történetét: az előbbi démoni és egyenrangú, az utóbbi pedig engedelmes és alárendelt.
Marx apátlan nemzedékének mintáján C. Molnár bevezeti az anyátlan nemzedék fogalmát. A marxi fogalom szerint a háborúk vagy a túlhajtott munka miatt a férfiak nem vesznek valóban részt a családi életben, és így a gyerekek valódi apaminta nélkül szocializálódnak. Ezzel szoros összefüggésben jelenik meg az anyátlanság, hiszen egy ilyen társadalomban – mivel az apa szerepét is be kell tölteniük – a nők már nem lehetnek csak anyák, gyengédek és gondoskodók, és így a gyerekek végül a klasszikus anya-modellt sem tapasztalhatják meg.
Andó a szerepek végletes elkülönülésének lehetséges feloldásaként a feminin típusú foglalkoztatást hozza példaként. Ezen kereszül képesek lehetnénk a munka világát újra emberközelivé tenni, például lehetővé válna az otthoni munkavégzés, vagy a részmunkaidő. Ezzel szemben áll a maszkulin munkavállalás, mely marad teljesítmény-orientációnál, mint egyedüli értéknél. A női és férfi munkakörökkel kapcsolatban C. Molnár azt vallja, hogy nők és a férfiak biológiai kódolásuknál fogva különböző területeken tudnak jeleskedni. Huszár azonban rácáfol erre, és Angela Merkelre és példateremtő erejére hivatkozik. Kancellárrá választása óta Németországban már van női püspök, a honvédelmi miniszter pedig egy négygyerekes anya. Arra is rámutat: ők nem nemük, hanem hozzáértésük miatt tudtak ilyen pozíciókba kerülni. “Hiszen nem nőt választunk, hanem kompetens személyt.”
Az ideák világából a moderátor, Sipos Júlia ránt minket vissza a valóságba: a nők sokszor nem juthatnak el addig, hogy valóban kompetenssé váljanak, mivel nem illetik meg őket olyan kiváltságok, lehetőségek, mint az azonos pozícióban lévő férfiakat. Huszár tanárként azért mégis a kitartásra és az ambíciózus célok kitűzésére buzdít minden nőt.
A kisebb nézetkülönbségek ellenére abban végül mind a négy megszólaló egyetért, hogy minőségibb, kellemesebb egy olyan létforma, ahol maga az ember is számít, nem csak a teljesítménye. Ebben az esetben az, hogy femininnek nevezzük-e az ilyen társadalmat, vagy csak élhetőnek, már nem is számítana.
A nő nyelvei
Az est második része annyiban volt női, hogy három írónő beszélgetett, a gender-tematika csak marginálisan volt jelen. Ez talán örvendetes ténynek tekinthető, hiszen mintha azt jelezné, hogy az, hogy egy nő ír, önmagában már nem szolgál hírértékkel. Hidas Judit gondolatébresztő kérdései mentén a norvég Helene Uri Szavak a múltból és Szécsi Noémi a Gondolatolvasó című könyve között vonhattunk párhuzamot, és két eltérő íróportré valamint munkamódszer is kirajzolódott.
A különbségek
Helene Uri derűs öniróniával meséli, hogy az önéletrajzi szál teljesen véletlenül került bele a regénybe. Ex-nyelvészprofesszorként csak annyit tudott, hogy egy kihalófélben lévő nyelvet és kultúrát akar bemutatni. Az előzetes tervek szerint a helyszín Dél-Amerika lett volna. ám mikor már vagy 50 oldal készen volt a regényből, egy váratlan telefonhívás szembesítette a ténnyel, hogy dédnagyapja számi (Norvégiában élő lapp) volt. A 19. században a népcsoportot övező lenézés, diszkrimináció miatt a dédpapa úgy döntött, asszimilálódik, és az utódoknak már egy új, mesterségesen megkreált identitást ad tovább.
Uri regénye nem a számik története, sokkal inkább egy család csonka története, melybe a dédnagyapa önkényes döntése éles cezúrát von. Uri megkapó példájával élve: a legtöbb családban a bölcsődalok generációkon ívelnek át, de náluk ez a természetes folyamat megszakadt, az ősök nyelvét az utódok már nem beszélik.
Míg Uri úgy döntött, irodalmi munkájában támaszkodik személyes élményeire, addig Szécsi Noémi még az esélyét sem szeretné megadni az olvasónak, hogy a főhőseivel azonosítsák. Ezért választott hőséül többek között kommunista vegetáriánus hentest (Kommunista Monte Cristo) vagy egy siket fiút (Gondolatolvasó). Később beismeri, a saját élettapasztalat valamilyen szintű bevonása elkerülhetetlen, és Flaubert-rel állítja “Fülöp én vagyok.”
A közös pont
Mindkét regény egy-egy kisebbséget mutat be: a Szavak a múltból a számikat, a Gondolatolvasó pedig a siketek elszigetelt világát. Ehhez kapcsolódóan mindkét műben felmerül a kérdés: mi a helyes döntés az adott kisebbség számára. A kisebbségen belül kivívni egy elismert pozíciót (a Gondolatolvasóban ez a lehetőség nyílik meg Fülöp számára, mikor a siketiskolában tanári pozíciót ajánlanak fel neki), vagy inkább a többségi társadalom értékrendjébe és szokásrenszerébe való minél észrevétlenebb belesimulás? (Ahogy végül Fülöp is kilép az iskola védett zónájából és a nagyvilágban próbál helytállni.)
A többségi társadalom felől nézve mindkét író egyetért azzal, hogy amíg a többség nem tesz a kisebbségekért, addig szinte minden küzdelem hiábavaló, hiszen a kritikus tömeg támogatása és segítő, elfogadó hozzáállása nélkülözhetetlen az integrációhoz és a kisebbségi identitás magabiztos felvállalásához. Csak egy olyan társadalom tud sikeres és élhető lenni, mely kölcsönös megbecsülésen és nyitottságon alapul. Ezzel pedig körbe is ért az este gondolati lánca: hiszen ez nem más, mint az első beszélgetés által definiált feminin társadalmak központi jellemzője.
Szerző: Strickland-Pajtók Ágnes
