![Mécs Anna: Témájában monumentális, kivitelezésében emberibb [Ady 100]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/konyves/ko/konyves/fe_1180_600_mecs_anna-1.jpg "mecs_anna-1.jpg")
Fotó: Valuska Gábor
Száz éve, 1919. január 27-én hunyt el Ady Endre, a magyar irodalom kikerülhetetlen alakja. Költőket, írókat kértünk meg, hogy válasszák ki a kedvenc Ady-versüket és kommentálják döntésüket. Az ady100 címke alatt gyűjtjük a cikkeket. Mécs Anna is választott.
Ady Endre: A Sion-hegy alatt
Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”
„Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.”
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.
„Csak nagyszerű nevedet tudnám.”
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.
Elég ambivalens a viszonyom Ady költészetéhez - amit pár Ady-idézettel biztos jól meg lehetne ragadni. Sokszor a pátoszos, melldöngető hang miatt olyan távoli lesz, mintha kihangosítva hallgatnám; sok a programvers, amit csak elszavalni lehet, halkan mormolni nem. Éppen ezért választottam egy tépelődőbb, témájában ugyancsak monumentális, de kivitelezésében számomra sokkal emberibb verset: ez A Sion-hegy alatt. A transzcendens erőt kereső, gyarló és esendő lírai én találkozása a tépett, fázva fújt öreg Úrral meg tud érinteni, mind tartalmával, mind nyelvével.
