Krzysztof Varga: Turulpörkölt, Európa, Budapest, 2009. (Itt vedd meg)
Kádár-paprikás
Gyerekkoromban Magyarországon leginkább azt a szagot szerettem, amelyik déli egy óra tájt kezdett a lakásokból szállongani, ekkor terítettek ebédhez. A zsíros rántással készített főzelékek, a lecsó, a töltött paprika, a rakott krumpli édeskés illatát. Olcsó, laktató egytálételekét, melyek aznapra teljesen elverték az éhséget. Friss fehér kenyeret adtak hozzájuk, ez aztán puhán kibélelte a gyomrot. Prousthoz hasonlóan idézem fel ezeket a XIV. kerületi szagokat, errefelé laktak ugyanis apám barátai. Különösen jól emlékszem az Újvidék térre, Répáék ebédjeire. Répa úr felesége minden vizitünk alkalmából hatalmas fazék ételt főzött. Az asztalon már ott illatozott a friss kenyér, pezsgett a szóda a szifonban, a ház ura ünnepi melegítőt és papucsot húzott, kinyitott egy üveg olcsó bort, a konyhából behallatszott a rotyogás, a háziasszony sóhajtozása, aztán már ettünk is. Kivéve Répa úr ormótlan feleségét, aki állandóan azt mondogatta, hogy nem éhes, inkább csak nézi, ahogy eszünk (ez eleinte azt a gyanút keltette bennem, hogy az étel mérgezett, és a becsületesnek látszó asszony egy szuszra akar megszabadulni férjétől, gyerekeitől és a két külföldi vendégtől). Bizonyos idő múlva rájöttem, hogy nincs mitől tartani, az étel ugyan nem túl egészséges, és kevéssé diétás, viszont finom és laktató. Répa úr felesége amúgy is megette a maga adagját, igaz, a konyha csöndjében, amikor nem látta senki.
Jó néhány év múlva, apám halála után, elmentem a XIV. kerületbe, Zuglóba, hogy közöljem a hírt régi ismerőseinkkel. Végigjártam az Újvidék teret, a Gyertyán utcát és a Tallér utcát, eszembe jutottak a régi vendégeskedések apám barátainál és rokonainál, eszembe jutottak a zsíros ebédek, a szódavíz és a friss kenyér, az unos-untalan az áremelkedésekről szóló beszélgetések, az ok és cél nélküli időtöltések, arra gondoltam, mennyire tartósak a vasárnapi szertartások, mennyire maradandó a zuglói környék: az azóta eltelt években nem változott itt semmi, csak a nyolcvanas évek Wartburgjai és Trabantjai adták át a helyüket az új Opeleknek és Suzukiknak. Meglátogattam a Répa családot. Egykettőre megismertek, bár több mint húsz év alatt azért megváltoztam. Répa úr megölelt, és örömében elővett egy üveg olcsó bort. Répa úr felesége éppen galuskatésztát csinált. Szabadkozni kezdtem. Megígértem, hogy majd telefonálok, és eljövök ebédre. Nem telefonáltam.
Mindegyik család ugyanúgy nézett ki: a férjek soványak és inasak voltak, mindamellett ünnepi melegítőjükben jókora pocak dagadt, a feleségek terjedelmesek, elhízottak és lomhák voltak, demonstratív elszántsággal vonultak át a konyhából a nappaliba, hogy mindenki láthassa emberfölötti erőfeszítésüket, néha padlót súroltak, szolgálatkészek és agyondolgozottak voltak, kávéval és pálinkával kínáltak. És ott voltak a gyerekek, rendszerint helyes, a sportban vagy a zenében tehetséges, fekete hajú lányok, akiknek aztán mind egy szálig kárba veszett a talentumuk, reményt vesztve férjhez mentek, hogy így szaporítsák a kétségbeesett, búskomorságtól és depressziótól sújtott magyar nők légióját. Zsuzsinak vagy Áginak hívták őket, hegedülni jártak vagy művészi tornára, de karcsúságuk már biztosan feledésbe merült, megkérgesedtek, reménytelenül elszállt fölöttük az idő.
Kis idő után, amikor kiszabadultam az apám ismerőseinél tett kötelező hétvégi látogatások világából, végre felfogtam, ebben a világban nem csak lecsó, töltött paprika és rakott krumpli létezik, ott van a frusztráltság, ott vannak a komplexusok, ott van a gyógyíthatatlan, fájdalmas, összekuszálódott emlékezet is. Ott van a nosztalgia Horthy Miklós kormányzó és Kádár János elvtárs kora után is; az a lényeg, hogy legyen valamilyen nosztalgia, mert ez formálja a magyar életet. Emlékszem, azokban a beszélgetésekben gyakran emlegették Kádár elvtársat, biztosan szapulták is, ma viszont biztosan azt panaszolják, hogy mennyire hiányzik. A kádári idők maguktól szülik a nosztalgiát, mert a legjobbak voltak Kelet-Európában, bár ugyanakkor a legrosszabbak is, megroppant gerincekkel és mentális bilincsekkel.
Budapesten minden harmadik teázót Nosztalgiának hívnak, nosztalgiacukorkákat árulnak, a nosztalgia sömöre lepi a házfalakat és az utcaköveket. Vágyakozó sóhajtozás a régi nagyság után, miközben az utolsó igazi nagy kor, Corvin Mátyás király kora már több mint ötszáz éve elmúlt, hacsak nem számítjuk a magyar labdarúgás ötvenes–hatvanas évekbeli nagyságát, na meg az Omega és a Lokomotív GT hetvenes évekbeli nemzetközi sikereit.
A Duna tévében még az időjárás-jelentés is nosztalgikus, mert az úgynevezett Kárpát-medencéről szól, márpedig ez a magyar kisebbség által lakott terület eufemisztikus elnevezése, külön hangsúlyozva Erdélyt.
A Klauzál utcai Nosztalgia régiségboltban öreg borsőrlők tucatjai, lámpák, palackok és üdítős címkék között fegyelmezetten áll egy sor Lenin-mellszobor. A bolt légterét is hatalmas arcképe uralja, a kirakatban még egy Sztálin is helyet kapott. A helyiség belsejében a fogasokon lógó pizzaméretű szovjet tányérsapkák mellett további mellszobrok sorakoznak, alighanem mostanában készítették őket: gyanúsan egyformák. A Lenin-fejek vannak többségben, van egypár Sztálin, és még egy Adolf Hitler is hétezer-nyolcszázért.
A Lehel téri vásárcsarnok földszintjén található Nosztalgia büfében nosztalgikusan dülöngélnek poharaik fölött a környékbeli iszákosok. Kétszáz forint itt a sör – feleannyiba kerül, mint a belvárosi sörözőkben; ez az ár a régi jó időket idézi vissza. Hiszen csak a régi idők léteznek, akkor jobb volt, bár senki nem képes értelmesen elmondani, mi volt jobb. A közeli Nyugati pályaudvarról „nosztalgiavonatok” indulnak Esztergomba és a Dunakanyarba; hetven kilométert utazhatunk egy irányba ebben a giccsözönben, és sóhajtozhatunk a régi dicsőség után.
Ám a legnosztalgikusabbak a turulok, ezek a mitikus magyar madarak, melyek mindenütt ott vannak, bárhová nézzünk is. Emlékműveken, házakon, táblákon, katonai jelvényeken, a nacionalista beállítottságú fiatalok hátizsákjain és a Moszkva tér melletti Retek utcában, a Brunch pékségben, a szendvicset és kávét árusító lány lapos mellén. A turul, mely a sas és a liba furcsa kereszteződése, a magyar álmodozásokat és komplexusokat is megszemélyesíti.
Egész Budapesten csak egy utca és egy köz viseli a nevét. Mindkettő a II. kerület szélén található, rögtön a város határánál, messze a centrumtól. A II. kerületnek az a része, ahol a Turul utca van, voltaképpen egy önálló kisváros, igaz, jár oda városi tömegközlekedés, de az utcák és a házak jócskán felduzzadt rátarti falura emlékeztetnek. Az Ördögárok utcai Náncsi Néni vendéglő kerthelyiségében üldögélve régen átélt vakációban érezhetjük magunkat, jó messze Budapesttől, egy jobb, talán a háború előtti múltban, és miközben a libacombot falatozzuk, ránk tör a kötelező nosztalgia.
Rendben van, de miközben budapestiek és külföldiek a nagyszerű és persze jó drága ételekért látogatják a Náncsi Nénit, ki jönne ide azért, hogy megnézze a közeli Turul utcát, ahol nincs semmi, csak egy buszmegálló és néhány ház?
A huszonhárom közigazgatási egységre osztott Budapesten minden utcanév előfordulhat minden kerületben. Lehetne tehát elméletileg huszonhárom Turul utca, ahogy rengeteg utca és tér viseli Arany János, Attila, Batthyány, Bem, Kossuth, Petőfi, Rákóczi vagy Vörösmarty nevét is. Mindamellett Turul utcából csak egy van. Ennek ellenére Magyarországon mindenütt rátalálok e madár nyomaira.
A turul csak akkor keltette fel az érdeklődésemet, amikor Tatabányán, ebben a Budapesttől hatvan kilométerre nyugatra fekvő bányászvárosban egy hegytetőn megpillantottam a budai Várban található madár itt büszkélkedő másolatát. A Vár falán található madarat mindenki ismeri, aki a magyar fővárosban lakik és turistáskodik, mert a legnagyobb látogatottságnak örvendő helyszínen terjeszti szét óriási szárnyait. Megszoktam, hogy ott van, és soha nem keltett bennem különösebb érzelmeket, hiszen sasok tömegével röpködnek egész Európa emlékművein, várkastélyain és sírkövein, dölyfösen emelik a magasba csőrüket, ott élesítik karmaikat Dél-Amerikában és Afrikában is. Mi abban a szenzáció, ha eggyel több van belőlük?
Hát pont az, hogy a turul nem közönséges sas, hanem kitalált sas. Nem a természetben élő igazi madár, amelyről dokumentumfilmet lehetne csinálni az Animal Planet számára, és láthatnánk, hogy a turul a puszta fölött szálldogál és egerekre vadászik. Ez teljesen egyedülálló, magyar kiadású ragadozó madár, kicsit a sasra hasonlít, de valahogy mégsem az.
1907-ben állították fel Tatabányán, a város fölötti hegyen a budai madár pontos mását, mely nagyszerűen látszik lentről, a fővárosba tartó autósztrádáról és a vonatablakból is. A madár vészjóslóan néz le a magasból a bányász- és munkásvárosra, és valószínűleg elfogja az undor, mert a látvány bizony ronda. A szomszédos hegyen magányos aknatorony tör az ég felé, íme a város két büszke jelképe, nemigen figyel rájuk senki.
Csak akkor jöttem rá, hogy turulvadászatra kell indulnom, amikor a kezembe került egy szórólap a Fő utcai Lánchíd sörözőben, nem messze a Várhegy alatt húzódó alagúttól, mely fölött ott kevélykedik a leghíresebb turul. A legtöbb kocsmában vannak ilyen, könyvjelzőnek használható szórólapok. Rengeteg van belőlük, általában reklámoznak valamit, tehát ha valaki nem gyűjtő vagy antropológus, nem érdemes különösebb figyelmet fordítani rájuk. Ez a cédula azonban fölkeltette az érdeklődésemet, mert egy nem létező terméket, Turul-Colát hirdetett. Impresszionista képekről ismert pózokban üldögél a gyepen egy kisebb csoport, és Turul-Colával élvezkedik, az üvegek némiképp a lengyel almaboros palackokra hasonlítanak. A Turul-Cola mint ötlet pompásan összeköti a magyar hagyományt (a turult) a kozmopolita környezettel (a Coca-Colával). A reklámügynökség „kreatívjai” a Turul-Cola kitalálásával zseniálisan kapcsolták egybe a lokálist az univerzálissal. Ezzel az egyszerű fogással jelenítették meg a mai posztkommunista társadalmakat nyomorító bilincspárt: a globalista kapitalizmust, mely mindent felszámol, ami eredeti, és elszántan törekszik az egységesítésre, no meg a nemzeti hagyományt, amiből Európának ebben a részében képtelenek kiszabadulni az országok. A hagyomány terhének kellene kiegyensúlyoznia a fejünkre zúduló tömegkultúra monstrumának terhét. Ehelyett mind a kettő lefelé nyom.
A Lánchíd söröző az egyik kedvenc helyem, ugyanis a turult és a Coca-Colát is felülmúlja. Tipikus kiskocsma ez, tele van aggatva a háború előtti magyar filmekről szóló korabeli fényképekkel és plakátokkal, no meg a blues klasszikusainak fotóival, mert Robinak, a kövér tulajnak leginkább az effajta muzsika a gyengéje, ez aztán hallatszik is, jó hangosan. Ráadásul Robi, mielőtt még rendelhetnék, lengyelül kérdezi: „Piwko?”, és mielőtt válaszolhatnék, már elém is tesz egy pohár Drehert.
A Lánchíd nem a trendi klubok törzsvendégeinek való, akik a Pesti Est és az Exit ingyenes műsorújságok kínálata alapján rendezik be az életüket, de nem való a paprikás szalonna ínyenceinek sem, és azoknak a turistáknak sem, akik útikönyvet szorongatva keresgélik a legdrágább ungarische Gulaschsuppét. Itt nincs se gulyás, se pörkölt, van viszont bor, sör és pálinka. Ha túl sok sört iszom, itt mindig magamhoz térít a toalettben állandóan egyformán kirakott citromos légfrissítő. Kimegyek a mosdóba, szivacs az agyam, megállok, kissé a kagyló fölé hajolok, és egyszer csak valódi katarzist érzek. Orrlyukaimba behatol a szintetikus citrom, szellemem megint tiszta és analitikus.
Robi kocsmája, piros kockás abrosszal terített asztalaival, némiképp egy kisvendéglőre hajaz. Ilyen abroszok jellemzőek az egyszerű, laktató és gyors konyhájukról ismert olcsó kis étkezdékre. Olyanokra, mint a Klauzál téri Kádár. Ez a vendéglő csak fél tizenkettő és fél négy között tart nyitva, egyedüli rendeltetése ugyanis az, hogy gyorsan és jól teleegyük magunkat. A Kádárban – az elnevezésnek semmi köze Kádár Jánoshoz – az étlap egy papírlapból áll, mely minden asztalon ott hever, az egyes fogásokat felszolgáló pincérnő pedig sarok és orr nélküli klasszikus fűzőscipőt visel, ilyet hordtak egykor az eladónők a keleti blokk valamennyi szövetkezeti boltjában és étkezdéjében. Fizetni a kijáratnál kell egy mogorva pincérnél, akinek őszintén be kell vallani a fogyasztást, ő pedig egy kis számológépen beüti az összeget, kikérdezi a levest, a főételt, a kenyeret és a szódát. Előfordul, hogy a pincér előtt angolul beszélő fiatal turisták csoportja áll sorba, a Kádár vendéglő nyilván kiérdemelt egy bekezdést valamelyik Pascal- vagy Lonely Planet-kiadásban.
A fizetőpincér meglepően hasonlít az öreg Marlon Brandóra, ez elgondolkodtat, mit csinálhatott, mielőtt a Kádárba került volna. Tengerész volt? A törzsvendégek asztalát ugyanis terpeszállásból indított ringó járással közelíti meg, leül, és látható erőfeszítést tesz, hogy beszédbe elegyedjen velük, mintha csak kötelességtudatból tenné, s ez talán így is van. Lehet, hogy ez a járás nem is tengerészé, hanem egy reumás sportolóé? Lehet, hogy birkózó volt, mint a Lánchíd söröző utcájában működő kitűnő halétterem, a Horgásztanya pincére, aki mindig megkérdezi, mi újság, hogy vagyok, és miért nem hozok már sosem lányokat. A Horgásztanyában harcsából készítik a halászlevet, ez finomabb és karakteresebb, mint a pontyból főzött klasszikus hallé, amelynek mindig van egy kis mocsáríze. Legjobb a korhely verzió, másnaposok számára, citrommal és tejföllel, ettől friss és könnyű zamata lesz, ritka tulajdonsága ez a magyar konyhának.
Van a Klauzál téri Marlon Brandóban valami különleges méltóság; fehér borbélyzakójának felső zsebéből néhány golyóstoll áll ki, de ezekkel nem használja, számlát sem készít, azt sem tudni, egyáltalán írnak-e. Olyanok, mint valami rendjel, minden gyakorlati funkció híján csak azért vannak ott, hogy látsszanak. A zakó alsó zsebében Brando hatalmas fekete bőrtárcát tart – ez a magyar pincér kardja és pajzsa. Ilyen tárcát egyetlen lendülettel kell kinyitni, a forintnál jóval nagyobb bankjegyek is elférnek benne, gondolom, elfér benne egy vastag köteg régi francia frank vagy nagy címletű műanyag román lej. A magyar kocsmákban a pincérek főleg bankjegyekkel dolgoznak, mert a legkisebb címletű papírpénz a kétszázas, a számlák pedig nemigen maradnak ezer forint alatt. Egyébként is illik tíz százalék borravalót adni, vagyis az összeget fölkerekíteni.
A magyar pincér mindig illendően megköszöni, majd elegáns mozdulattal elhelyezi a papírpénzt a tárcájában, és erkölcsi fölénye tudatában távozik, miközben elhangzik a szokásos „Egészségére”. Akkor is jó egészséget kíván a pincér, amikor az üres poharakat vagy korsókat szedi össze, de jókívánsága nem túl hiteles, olyan, mint a hivatásos siratóasszony zokogása: nagyon szakszerű, de csinált.
(Fordította: Hermann Péter)
