Feldmár András: Most vagy soha
HVG Kiadói Rt., 2014, 124 oldal, 2465 HUF
Fotó: Protzner György
„Az igazság és az, hogy hogyan kell szeretni, olyan, mint egy vírus. Olyan, mint egy mém. Egy olyan mémet szeretnék elindítani, amit nem lehet megállítani” – állítja Feldmár András, aki szerint, ha odafigyelnek az emberre, és komolyan veszik, az már önmagában egy terápia. Interjúnak álcáztam egy potya terápiát, ha már megjelent a Most vagy Soha című előadássorozatának szerkesztett változata.
Nagyon sokat foglalkozol a szülő-gyerek kapcsolatokkal, és elég radikális nézeteid vannak. Sokan vádolnak szülők elleni uszítással. Nekem mégis sokat jelentettek az előadásaid, vagy a könyveid, mert azóta tudom valahogy jobban kezelni a saját rokoni kapcsolataimat. Mi bajod a szülőkkel?
Én nem vagyok szülőellenes. A szüleim nélkül nem lennék itt. Én hálás vagyok nekik, de szerintem a szülő-gyerek kapcsolat olyan tabu, hogy az embernek össze kell kavarnia magát. Úgy csinálunk, mintha nem az anyám lenne a világmindenség, amikor megszületek. Először azt hiszem, hogy még én is ő vagyok. Az elválás, kiválás az anyámból, az lehet, hogy olyan emléket hagy, hogy nagyon jó volt benne lenni. És akkor egész életemben olyan együttléteket keresek, amik olyan jók, mint vele volt. Viszont amikor kiválok belőle és vele nagyon rossz volt, mert rossz hangulatban volt, nehéz volt az élete, másra kellett figyelnie, akkor az egész életembe elkerülhetek kapcsolatokat, attól félve, hogy a kapcsolat olyan rossz lesz, mint vele volt. De ez nem egy vád. Valószínűleg egy ilyen anya ugyanúgy szenved, mint a gyereke. Nem én hatok a szüleimre, hanem ők hatnak rám. Ez kézenfekvő, nem értem, hogy miért mondják azt, hogy én szülőellenes vagyok.
Mert néha elég drasztikusan fogalmazol. Az anyukám azt mondta, hogy azért nem tudott olyan anya lenni, amilyen szeretne, mert én nem olyan gyerek vagyok, akit ő szeretett volna. Erre rákérdeztem nálad, amire azt mondtad, hogy le kell őt lőni. Nyilván nem gondoltad komolyan és én sem vettem úgy. De aki ezt hallja, gondolhat mindenfélét.
Én mindig sarkosan fogalmazok, hogy el ne felejtsék, hogy mit mondok. De az anyád mondott neked valami nagyon keményet, nem én. Az, hogy ő téged vádol, hogy te miattad nem tudott úgy szeretni, ahogy akart, az egy őrület. Te nem azért születtél, hogy neki jó legyen. Neki kellett volna, hogy akárki vagy és akármi vagy, örüljön neked. És nem mindenféle elvárással lenni. Az olyan, mintha egészen pici gyerekkorodban már színésznőnek kellett volna lenned. Minthogyha őt nem érdekelné az, aki te vagy, hanem az érdekelné, hogy jó gyereket játsszál neki. Akkor meg ki vagy használva csecsemőkorod óta.
Vannak emberek, akik ilyen világban élnek, ahol mindig minden a kihasználáson alapul, semmi sem őszinte.
Az a depresszió. És ha az ember nem változtatja ezt meg, akkor persze, hogy orvosságot kér. Ha ebből nem lehet megmenekülni, akkor adjatok inkább orvosságot. Én inkább megmenekülök, mint orvosságot szedjek.
Ha ennyi embernek van problémája, ennyi depresszív ember van, és mindenki a szülei miatt olyan, amilyen, és ők is a szüleik miatt voltak olyanok, amilyenek, akkor hogy lehet ennek véget vetni?
Úgy, hogy mi beszélgetünk, és azt valaki elolvassa. Az igazság és az, hogy hogyan kell szeretni, olyan, mint egy vírus. Olyan, mint egy mém. Egy olyan mémet szeretnék elindítani, amit nem lehet megállítani. És akkor egyszer csak mindenki fölébred és vigyáz egymásra. Főleg a gyerekekre.
Sokáig azt gondoltam, hogy biztosan rosszul csinálok valamit a gyerekemmel, és akkor ő biztosan rossz felnőtt lesz. Te mindig azt mondod, hogy csináljuk a lehető legjobbat, amit tudunk, és legyünk őszinték.
Igen, a gyerekednek rád van szüksége, úgy ahogy vagy. Nem egy jó anyára. Mert akkor ugyanaz történik. Azért, hogy te jó anya legyél, te szerepben leszel, és eljátszol egy jó anyát. És akkor a gyereked nem tud hozzád férni.
Most nézem a Perception című sorozatot, aminek a főszereplője egy tudós, egyetemi professzor és arról szól, hogy hogyan tud együtt élni a paranoid skizofréniájával, gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül. Nyomoz, tanít, azzal együtt, hogy csupa képzelt barátai vannak. Neked vannak képzelt barátaid?
Furák lehetünk. Van egy anarchista törekvés, amit én szeretnék elindítani. Az nem érdekes, hogy valaki honnan tudja azt, amit tud. Nem kell semmilyen ideálhoz hasonlítani. Az hogy milyen élményei vannak, az az ő magán dolga. Az első dolog, amit megtanítok valakinek, aki fura, hogy vigyázzon, hogy kivel beszélget, és mit mond kinek. Nem azért kerül az ember a pszichiátria karmaiba, mert beteg, hanem azért, mert rossz valakinek mondja el, hogy mik az élményei. Ha nekem elmondja valaki, én nem ijedek meg. De ha elmondja a szüleinek, az orvosának, akkor mindenki azonnal megijed, és hogyha az orvos megijed, akkor orvosságolni kezdi. Szász Tamás már fél évszázada mondja, hogy az elmebetegség egy rossz metafora, olyan nincs. Vagy az embernek van agybaja, vagy az embernek problémája van az élettel. Én ötven év praxis alatt nagyon kevés agybajos emberrel találkoztam. Általában az embereknek nehéz az élet. A kapcsolatok nehezek. A probléma köztünk van. Nem benned, vagy bennem, hanem a kapcsolatban.
Sokan vagyunk, akik félünk valamitől, és azt hisszük, hogy amitől félünk, az a valóság. És nem tudjuk külön tartani, hogy ettől félek, de ez a valóság. Ugyanúgy, mint például ezt kívánom, de egy másik dolog a valóság. Ha a kettőt összekeverem, akkor valaki megijedhet, hogy én őrült vagyok.
A félelmeinket nem tekinthetjük a valóságnak, ahogy azt sem engedhetjük, hogy a félelmeink irányítsanak. Azt írtad, hogy az unalom az, amikor azt várjuk, hogy meghaljunk, mert félünk élni. Ebből nagyon nehéz sokaknak kilépni, hiába járnak önsegítő csoportról csoportra, mi a megoldás akkor?
Néha az embernek rá kell jönnie, hogy jobban kell félnie attól, hogy beledöglik abba, amiben van, mint amennyire fél attól, hogy belesétál az ismeretlenbe. Mert az ismeretlentől való félelem, az általában ugyanaz. De amiben vagyok, annak a félelemnek nőnie kell, mert mindig megnyugtatom magam, hogy ez nem is olyan rossz, ebbe nem fogok belehalni. De, mondjuk, egy év múlva azt mondom, hogy ha ebből nem tudok kikerülni, akkor ebbe belehalok. Annak a félelemnek, hogy ha itt maradok, meghalok, nagyobbnak kell lennie, mint annak a félelemnek, hogy kimegyek az ismeretlenbe. És abban a pillanatban elindulok. De addig nem.
Én néha azt érzem, hogy ha abban maradok, amiben vagyok, akkor elsorvad az agyam.
Hát, ha nem akarod, hogy elsorvadjon az agyad, akkor bele kell hatolni az ismeretlenbe, akármennyire félelmetes is. Mert ott esetleg elsorvad az agyad, de itt biztos. És akkor az ember megy az esetleg felé.
Egyre többet vagy Magyarországon, egyre többet vagy elérhető az emberek számára, nem csak az előadásokon. Ez tudatos döntés nálad?
Kétszer két hetet töltök mostanában itt, mert nagyon sokan kérdeznek tőlem mindenfélét. És ami engem főleg érdekel, hogy a fiatalok érdeklődnek. Mert minél előbb érek valaki tudatállapotába, annál nagyobb a változás. Lehet, hogy az öregek csak úgy fognak megváltozni, hogy meghalnak. De a fiatalok esetében nagyon jó érzés, hogy felcsillannak a szemei, hogy aha.
Azok, akik szeretnek téged, azoknak ott vannak a könyveid, az előadásaid. De mit gondolsz azokról, akik szerint hülyeségeket beszélsz?
A leggyakoribb kritika nem is az, hogy hülyeségeket beszélek, hanem inkább az, hogy ez nálunk nem menne, ez csak a Feldmárnak igaz, ezt ő megteheti, de mi nem tehetjük meg. Valahogy marginalizálják, amit mondok. Még Bagdy Emőke is. Beszéltem az osztályának egyszer arról, hogy én többet tudok meg félóra beszélgetésből, mint egy félnapos tesztelésből. És amikor befejeztem, akkor Bagdy felállt és azt mondta: ez igaz a Feldmárra, de nehogy egy pillanatra is azt gondoljátok, hogy ti is meg tudjátok csinálni. Akkor egyből marginalizálta, amit mondtam. Talán a világ másik oldalán menne, de itt, Magyarországon nem megy, mondogatják. Szerintem meg nincs differencia. Kanadában éppen annyira rosszul bánnak az emberek egymással, mint itt. Ott is kell harcolni az embernek a szabadságáért. A pszichiátria ott is ugyanúgy elnyomja az embereket, mint itt. Úgyhogy az üzenet az, hogy próbáljanak meg odafigyelni arra, amit mondok. Én azt gondolom, hogy vannak arkangyalok, akik állandóan itt vannak körülöttünk. De szerintem azért nem látjuk őket, és azért nem hallgatunk rájuk, mert ha egy arkangyal megmondaná neked, hogy mit kell tenned, akkor biztos megtennéd. Hát hogy mondhatsz nemet egy arkangyalnak? Jobb, ha észre se vesszük, jobb, ha úgy csinálunk, mintha nem is lennének. Néha úgy érzem, hogy nem engedhetik meg az emberek maguknak, hogy rájöjjenek arra, amit mondok, mert akkor meg kellene változtatni az életüket. Inkább hülyének néznek, minthogy megváltoztassák az életüket.
Szerző: Horváth Susa
