Esti mese hiperaktív gyerekeknek

Bold_Boy | 2010. május 17. |

 

C
Dave Eggers: Ahol a vadak várnak

Park Könyvkiadó, 2010, 204 oldal, 2500 Ft

 


Mi lesz abból, ha összeül egy nyomasztóan zseniális pszichedelikus rendező a szakadt, poszt-punk rocker excsajával és a mániákus depressziós haverjával, hogy meséljenek valamit a gyerekeknek? Ahogy közös filmjük főhőse mondaná: vad tombolás, persze sok-sok felkiáltójellel. Spike Jonze, Karen O (a Yeah Yeah Yeah's énekesnője) és Dave Eggers közös víziója talán nem lesz minden szülő kedvence – de nekünk bejött. Az abból készült fantasy regény viszont annyira már nem.

Az Ahol a vadak várnak című filmhez Maurice Sendak 1963-ban megjelent tíz mondatos képeskönyve adta az alapot, ami az Egyesült Államokban legalább akkora klasszikus, mint nálunk a Kipp-Kopp sorozat. A kreatív csapat egyik társírója aztán (ő Dave Eggers, a mániákus, aki korábban halálra ítélt rabokkal készített interjúkat és memoárját - amelyben a szülei korai elvesztését dolgozza fel - Pulitzerre is jelölték) a film forgatókönyvét átdolgozta regénnyé, ami (szemben a régi-régi képeskönyvvel) most megjelent magyar nyelven is. Kétszáz oldalnyi szárnyaló vadulás, tele minden háttérinfóval, ami a lapozóból kimaradt. Hiteles részletekkel ráadásul: az Ahol a vadak várnak ősatyja, Maurice Sendak ugyanis együtt dolgozott a kibővített sztorin a szövegíró alkotókkal, áldását adva Spike Jonze filmbeli változatára és Dave Eggers újraírására is.

Majd lenyugszik!

Sendak eredetije egy dühös, farkasjelmezes kissrácról, Maxról szól, aki villával kergeti a kutyát, ezért az anyja vacsoramentes szobafogságra ítéli. A gyerekszoba aznap este hatalmas, sötét erdővé változik át, óceánnal, hajóval és egy szigettel, amelyen félelmetes szörnyetegek élnek. Max tekintete azonban még az övékénél is rémisztőbb, azért a vadak megválasztják királyukká, majd a fiú vezetésével irdatlan tombolás veszi kezdetét: üvöltözés, fára mászás és trappoló felvonulás. A nap végére Max kifárad, megéhezik és úrrá lesz rajta a magány. A vadak marasztalása ellenére így hazahajózik, egészen a szobájáig, ahol vár rá egy tányér gőzölgő, meleg leves. A pár oldalas gyerekkönyvet már korábban az egekig magasztalták, amiért ilyen minimális terjedelemben és költői eszközökkel feldolgozza a düh, az anya-fia kapcsolat és még a kolonializmus témakörét is.

Vagy vigyük orvoshoz?

Jonze filmjében a sztori még több dimenziót kap: megismerjük Max családi problémáit (beszállnak a képbe az elvált szülők és egy kamaszodó, áruló nővér), halálfélelmét (a suliban a Nap kihűléséről és a világvégéről tanulnak) és kétségbeesett vágyát, hogy rendet tegyen a vadak szigetén. A szörnyetegek ugyanis végtelenül magányosak: azt várják a királyuktól, hogy űzze el életükből a szomorúságot és a romok helyére építsen egy együttműködő, élhető társadalmat. A sivár szigeten élő szőrös melákokról kiderül, hogy azért pusztítanak egyfolytában, mert nem kapják meg egymástól azt, amit szeretnének: féltékenyek, szerelmesek vagy éppen a másik hatalmát irigylik. Max előbb egy minden igényt kielégítő erőd építésébe kezd velük, de mivel a kommuna-hangulat sehogy sem teremtődik meg, háborút szervez nekik. A dolgok egyre rosszabbra fordulnak, a vadak elvesztik a bizalmukat a királyban, nem marad más lehetőség, mint a kudarc beismerése és a menekülés. Amikor a kissrác elhagyja a szigetet, ott ugyanúgy megmarad a fejetlenség és a zűrzavar. A szomorúságot és a magányt nem sikerült legyőzni: ezt mondja el az a néhány perces jelenet is, amikor Max a távolodó szigetet nézi, az integető és fájdalmasan vonyító vadakkal, majd elfordul és a végtelen, kiszámíthatatlan tenger felé veti a pillantását. Hogy élete hátralévő életében bolygó zsidó, nyughatatlan Faust és elveszett Lear király lesz-e vagy a pszichhoanalízissel is felérő trip hatására túllép a tomboló korszakon és kiegyensúlyozottá válik, azt csak találgatni lehet. Karen O mindenesetre hisztérikus hangját visszafogva békésen dúdolgat a vége felirat alatt – ez akár jó jel is lehet.

Amikor már semmi sem segít

Akinek pedig ez sem lenne elég, szorongjon még többet Eggers regényének olvasása közben: a vadak depressziója itt már elviselhetetlenül kóros méreteket ölt. Egyikük mániákusan rágcsálja a párja lábát, az Űrtől és az semmitől való félelméről beszél, miközben olyan arcot vág, mint egy náthás óriás. A szörnyekre néha kollektív pánikroham jön: hangokat vélnek hallani a föld alól, ilyenkor rohanni kezdenek, lihegnek, nyögnek, könnyeznek, hadonásznak, mintha megőrültek volna. Max irányítása alatt a szabály az lesz: „csak az történhet meg, amit akarunk”, ez a szabadság azonban olyan nyomasztóvá válik, mint a pánikrohamot okozó Űr. Egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a rájuk szakadt szabad akarattal. Max úgy jár-kel közöttük, mint Pán Péter az Elveszett Fiúk között: „bárcsak volna anyukátok”, mondja egyszer nekik. Neki viszont van: és mivel a vadak világában mindenki kizárólag a saját boldogságáért felel (közösséget teremteni a regényben sem sikerül), haza is megy hozzá, háta mögött hagyva a locsofecsitől, az Űrtől (és most már a Nap halálától is) rettegő, félőrült kompániát. Az utolsó jelenet nem nagyon illeszkedik a sanyarú véget ért történethez: Max bekebelezi a levesét és az alvó anyukáját nézi békés szeretettel (lehet, hogy egy csendes őrült lett belőle?).

Az a legnagyobb gond Eggers könyvével (amit a Park Kiadó 9-99 éves korúaknak ajánl), hogy a film megnézése nélkül teljesen élvezhetetlen. Az alakokat csak akkor tudjuk elképzelni és mélységükben látni, ha ismerjük Jonze verzióját is. A jelenetek és a leírások elnagyoltak, a fejezetek rosszul tagoltak, a narratíva pedig néha teljesen lényegtelen területekre téved. Értem persze, hogy ez a manírtalan, csupasz amerikai próza, amit ráadásul gyerekek számára (is) írtak, de feszesség és pontosság helyett itt inkább egy fáradtan, felszínesen összecsapott regényt kapunk, ami ötletszerűen hol vázlatos, hol pedig felesleges túlírt. Akik látták olvasás előtt a filmet is, azoknak is erős hiányérzete támadhat: lényeges cselelményformáló epizódok maradtak ki és csúsztak el, nem érezni, hol az igazi konfliktus és mire is várunk igazából. És kimaradt Eggers csapongó szövegtengeréből a film két legerősebb szála is: annak a közeli kapcsolatnak a bemutatása, ami Max és a pótapa és a pótanya szerepét formáló két szőrmók között volt és az a nyers lírai hangvétel, amit a filmben az ausztrál táj sivatagos-őszi erdős látványvilága és Karen O dalai erősítettek. A könyvben nem maradt más, csak egy több sebből vérző, alaktalan sztori és a tombolás utáni, feldúlt szorongás átadása, ami nem biztos, hogy annyira jó egy 9 éves olvasónak. Meg úgy nagyon nekünk, felnőtteknek sem.

 

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél