Fotó: Valuska Gábor
Addig se iszik című kötetével Bödőcs Tibor hónapokig vezette az eladási listákat, nem mellesleg pedig 2018-ban elnyerte a Libri irodalmi közönségdíját is. A stand-up-os tavaly decemberben a facebook-oldalán tudatta, hogy „eszébe jutott egy könyv”, amit megírna, és ezért egy időre szüneteltette a turnézást is.
Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak
Helikon Kiadó, 2019, 200 oldal, 3499 HUF
Augusztus közepén aztán mi is megírtuk, hogy az irodalmi paródiák után ezúttal egy regény írt Bödőcs, a Meg se kínáltak című kötet pedig október elején fog megjelenni. A kiadó elöljáróban annyit írta a kötetről, hogy
A Meg se kínáltak nem csupán Magyar Oszkár, a képzőművésznek indult szobafestő és mázoló fantasztikus stand up showja, hanem egyben súlyos látlelet is Magyarország elmúlt évtizedeiről.
Szálinger Balázs pedig azt írta, hogy
Bödőcs Tibor első regénye a magyar vidék iránt érzett rajongás, aggódás és szeretet műve.
Bödőcs Tibor: Nem voltam olvasó, de A Pál utcai fiúkon sírtam
Fotó: Valuska Gábor Az irodalmi paródiáknak komoly hagyományai vannak hazánkban, ehhez a hagyományhoz teszi most hozzá a saját értelmezéseit Bödőcs Tibor. A búcsúszentlászlói standupos stílusparódiákon keresztül lép párbeszédbe az írói nyelvekkel Addig se iszik című kötetében. A Sorstalanság egy futballakadémián, Krasznahorkai a százholdas pagonyban. Bödőcsöt irodalmi ugrópontokról, maszkokról és ledöntött szobrokról kérdeztük.
Olvassatok el most egy részt a Meg se kínáltak című kötetből:
Keresztül-kasul festettem én már, ha jól számolom, három rendszert, minimum. A kilencvenes években szinte végig a létrán voltam, vitt a flow, csak akkor még nem így mondtuk. Borult a rendszer, először a szocialista. Nyolcvankilenckilencvenben megugrott a szenteltvíz-fogyasztás, locsolták buzgón a téeszelnök- meg párttitkár-gyerekekre, -unokákra, akkor ugyanis megint a Marx-szakállú Jóisten jött az Isten-szakállú Marx helyett, de legfőképp a Disznófejű Nagyúr, a pénz, a zsozsó, annak a flow-ja.
Én a téeszben is dolgoztam, majd elmesélem, azután egy vállalkozóhoz kerültem, a Kálmánhoz, aki a belemet kihajtotta, nem volt hétvégém, nem volt szakszervezetem. A téeszben nem ilyen volt a tempó. Ott nem gondolkodtunk sztrájkon, mert az volt az alapjárat, de a kilencvenes évek elején mindenki elkezdett kaparni a pénz után, mint a kutya, amelyik elfelejtette, hova ásta el a csontot. Akkor hirtelen mindenki egy cápa BMW-ben akart meghalni negyvenévesen, szívrohamban. Úgy tűnt, a Kálmánnak sikerül is.
Olyan volt a fejük ezeknek a vállalkozóknak a sok megrendeléstől, mint egy londoni körforgalom. Én még láttam Mercedes-jel alakú fülbevalót is annak idején, meg sok ropogós, hamisított olasz bőrkabátot, meg dollárjeles pecsétgyűrűket. Ez az a korszak, amikor a szivarokat letüdőzve szívták el, mert azt hitték, úgy kell, és közben krákogtak, mint a rossz kapálógép. A Kálmán is egy kakasvérpiros kockaladából ült át egy Manhattan-szürke bálnamercibe. Építkezéseket vezényelt, kárpótlási jegyet árult, még pitbullt is tenyésztett, gondolhatod. Micsoda karrierek voltak akkor! Ahogy a kopoltyús Zaporozsec után egyszer csak ott volt alattuk a Ford kupé. Általános volt a keszonbetegség, mert az még ki sem alakult, hogy mire költsék a pénzt. Jöttek az elképzelhetetlen színű ruhák meg azok az új autók, amikben annyi lóerő dübörgött, hogy hetente meghalt valamelyik barom a zalai kanyarokban. Jöttek a diplomatatáska nagyságú első mobilok, a nyaralások olyan helyeken, amiket ki se tudtak mondani. Nem volt rá több száz évünk, hogy ez kialakuljon, hogy gyökeret verjen a pedigré. A királyok, hercegek, grófok, Keszthelyen a Festeticsek, azok nem kapartak, úgy élvezték az életet, hogy azt mi el se tudjuk képzelni: a vadászat, a könyvtár, a kaja meg a különböző szerelmi oktaéderek édességét. Egy kis tudóskodás, egy kis irodalom, ez volt a programjuk az igazi uraknak, meg tanulmányutak olykor, és közben lornyetten át nézték a magyar ugart, mint valami holdbéli tájat, ahol csak akkor kell megállni, ha kiesik a hintó kereke, de a kilencvenes évek újgazdagjai nem ilyenek voltak.
Konditerem, szolárium, kutyakozmetika: ilyesmiket kellett hirtelen festenünk a vadkapitalizmus hajnalán. Én nem jártam soha konditerembe, még csak az hiányzott volna az egész napos létrázás után. Műszak végén druzsbázni akartam, lazítani, beszélgetni, udvarolni a csaposlányoknak, nem beszarni a súlyzók alatt.
Az egerszegi kuplerájba is új színek kellettek a rendszerváltáskor, és teljes nyílászárócsere, új bútorok, de a kurvák maradtak, ahogy a közéletben is. Tudod, Gyöngyi, olyan ez a mi demokráciánk, mint amikor lecserélik a poharakat göszszeresre, de továbbra is borsodit csapolnak belé.
Volt ám kavarodás ott az elején. Egyszer a volt egerszegi tanácselnöknél kellett S. O. S. kifesteni a gyerek szobáját, mert benácult a szemük fénye. Le kellett kenni a horogkereszteket, amiket a falra rajzolt a hülyegyerek. Régi kommunista család voltak. A gyerek nagyapja is ott állt a szája sarkában egy soha el nem hamvadó cigivel, amit még Lenin gyújtott meg, és ott siránkoztak, hogy mi lesz itt, mi lett ebből a gyerekből? Mi, hát amit megérdemeltetek, mert nehogy azt higgyétek, hogy a Sztálin Jóskátok vagy a csókos szájú Brezsnyevetek egy fikarcnyit is különb volt, mint az a bukott osztrák festő a bajuszkájával. Szóval reggel még az SS-feliratokat festettük át, délután már a vörös csillag helyét tüntettük el a megyeházáról. És akkor páran itt elkezdtek nekem zsidózni a kocsmában is, hogy így a zsidók, meg úgy a zsidók. Jól van, gondoltam, mondják csak, erősödik a demokrácia tüdeje. Ez a szabadság, nem?
És kilencvenben mennyi, de mennyi pártirodát átfestettünk! Itt festőre mindig szükség lesz, mert mindig jönnek az új színek, mert minden korszaknak megvan a színe. Most nagyon megy a magenta például, meg a narancs, de mikor a trafikok fosbarnáját meglátom, hát az olyan nekem, mintha kést forgatnának a szívemben. Majd megunják ezeket is, és akkor jövök megint én az ecsetjeimmel.
