Andrzej Stasiuk: Kilenc, Magvető kiadó, 2009, fordította: Körner Gábor
Nagydarab, kövér férfi nyitott ajtót.
– Nem veszek semmit – mondta és csukta be az ajtót. – Fasznak kellett fölrakni azt a kaputelefont – morogta az orra alatt.
– Bolek?...
Az ajtó megállt, nyílni kezdett.
– Mit akarsz? Ki vagy? Haver… – emelte fel a hangját a fazon. A lakásban felugatott egy kutya. A következő pillanatban egy rottweiler nyomta pofáját a farmeres láb és az ajtókeret közé.
– Nyugi, Sejk. Szóval mi kéne?
– Bolek, én vagyok az, Paweł.
– Miféle Paweł? – A homlokát ráncolta, az emlékezet golyója pörögni, kopogni kezdett, míg végül megtalálta a maga rekeszét.
– Kicioron keresztül…?
– Bognán keresztül, még régen…
A fazon arca kezdett kisimulni, szája hitetlenkedő mosolyra húzódott, jobb kezével szélesebbre tárta az ajtót, a ballal megragadta a kutya nyakörvét.
– Nahát… Én meg már azt hittem, valami ügynök…
– Megvettem a mellette lévőt, és mondtam, hogy dobják ki a falat. Együtt százharminc négyzetméter. – Az aranylánc a csuklójáról az alkarjára csúszott. Lerázta, míg az üvegért nyúlt. Mikor felemelte a poharat vagy a cigit, a karkötő megint a könyöke felé félúton állt meg. A kutya egy piros matracon feküdt, már nem nyitogatta a szemét. Paweł mondta, hogy ma délután hozza el a kocsit a szerelőtől, és csak minden második körben ivott. Üres gyomra rettenetesen égett, a torkában érezte, de a feje üres és hűvös volt. A nap megnőtt, felszállt, a távoli Belváros fölött felhők esernyője lebegett, de a fény lassan utat tört magának, szétterjedt, s a kékeslila felhők boltozata egyre magasabb lett. A szálloda fölött égszínkék zászlócska lobogott. Melegebb nem lesz, csak világosabb, gondolta, és körbenézett a lakásban. Olyan volt, mint a másolata valaminek, ami nincs. A nehéz, fekete bútorok sarkain sárga vasalás. A hatalmas kredenc belenőtt a plafonba, az is lehet, hogy átütötte és egy emelettel feljebb végződött. Az étkészlet arany arabeszkekkel díszített füstüveg mögött állt. Fekete bőrfotelben ült, ezüstmintás pohárkából ivott. Bolek hasa kifolyt az atlétatrikó alól. Fajansz virágcserépbe ültetett pálma vetett rájuk árnyékot. A pálma fölött rézcsillár lángolt. Paweł gondolatai nyugodtak, szabatosak voltak, de nem volt mibe kapaszkodniuk. Éhes volt, úgyhogy egymás után szívta a cigiket. Egy repülő húzott el jobbról balra az ablak előtt: pislákoló zöld szentjánosbogár a kitisztult égbolt tépett csíkján.
– Emlékszel, Paweł, amikor a katonák meg akartak verni minket a Kapryśban?
Emlékezett. A részeg tizedes kapott egyet a székkel, a ruhatáros bezárta az ajtót, ezért a széles ablakon át távoztak eme bizonyos szék segítségével, és rohantak a pályaudvar felé, majd a lépcsőn le a parkba, hogy eltűnjenek a sötétben, s amikor már nem kaptak levegőt a fáradtságtól, belezuhantak a hóba és teli torokkal röhögtek, míg a hídon sárga villámokként szaggatták az égboltot a vonatok.
– Most már nem tudnál elszaladni, te disznó – gondolta. Amaz megint ivott, egyszerűen a torkába döntve a pohárkát. Látszott, ahogy a vodka elválik az üvegtől, folyik a levegőben, s a résnyire nyitott ajkak közé csorog. Az idő óriási cirkuszt csinált, gyorsított, lassított, s már-már láthatóvá tette a szinte láthatatlan dolgokat. Paweł nem emlékezett, hogy a két ütés negyedet vagy felet jelent. A nap kibukott a felhők mögül, de a panelház hátát világította meg. Az újabb repülő – fényes tűzmorzsa – balról jobbra repült, felemelt orral, egyenesen északnak, Stockholm, Oslo, Helsinki vagy talán épp Grönland felé, ahol majd sisteregve kialszik a hóban. A bal csizmájában hideget érzett, mozgatta az ujjait, vizes volt a zoknija. Bolek halk aranycsörrenéssel elnyomta a hamutartóban a csikket, csuklott egyet, felállt, és eltűnt a lakásban.
Most, hogy egyedül maradt, alaposabban körülnézett. Balra a tenger. Végtelen, kék víz a hullámok fehér taréjával meg egy vitorlással félúton a fotel és a látóhatár között. A cserepes pálma ott állt, ahol a szárazföldnek kellett lennie. Jobbra fordult. A gigantposzter nem ott ért véget, ahol a fal, hanem a sarokban megtört és átmászott a mellette lévő falra, ahol az ablak volt, s ha nincs az ablakkeret, észrevétlenül összefolyt volna az éggel.
Visszafordult. A kredencet már szemügyre vette, maradt a jobboldal. Itt barna szövet borította a falat, hússzínű rózsákat nyomtak rá. Valamilyen virág alakú, zöld falilámpa állt ki belőle. Alatta bronz bárszekrény. Az oroszlánmancsok végén kis kerekek. A Daniels és a Walker fej fej mellett állt, épp csak megkezdték őket, a Smirnoff már jócskán előrehaladt, csak a brandy rejtette árnyékba a címkét és a szintet. – Azannyát – gondolta, és szájában érezte a rozspálinka tiszta, vérpezsdítő ízét. A legtávolabbi sarokban a tévé élettelen teste csillogott, alatta minden, ami kell: videó, kazettatár, CD-lejátszó és rádió. A három távirányító feje előremeredt a polcon, mint a kisuvikszolt cipők orra. Tekintete visszaszállt a kredencre. Gondolatai keringtek a szobában, hol igyekeztek beérni a pillantását, hol lemaradtak mögötte. A cigarettáért nyúlt. Kihúzott egy Marlborót, de visszatolta. A feliratot eltakarhatta az ujjával, de nem volt rajta aranycsík, mint az ő Marsán. Felállt.
Az utolsó pillanatban lépett be Bolek. A nadrágját gombolta, a távolban víz zubogott. Paweł érezte, hogy égnek áll a haja. Megmerevedett, és próbált a háta mögé sandítani.
– Ne mozdulj! Meg se moccanj!
– Már rég ki akartam dobni. Itt a felét a dolgoknak ki lehetne vágni és újat venni. – Felakasztotta a képet a kampóra. A keret a falnak ütődött. Valahol a panelházban elindult a lift. Bolek még egy pillantást vetett a szentelt gyertyát tartó, fehér öltönyös kisfiúra, aztán leült a kanapéra, és töltött.
– Leharapta volna a tököd, érted.
– Meg akartam nézni közelebbről – mondta Paweł.
– Hát nem nézted volna meg. Elfelejtettem szólni, hogy ne sétafikálj. Ő már csak ilyen. Tudod, mit fizettem az idomításáért? Olcsóbban kijöttem volna, ha veszek egy újat.
Ittak, ment, ment az idő. Paweł érezte, hogy léghuzatként vonul át a szobán, meglódul, lefolyik a lépcsőn, kiömlik az utcára, magával ragad mindenkit, mint az árvíz, sodorja őket, ők próbálnak a felszínen maradni, de süllyednek, csak a fürgéknek és magányosaknak sikerül valahogy boldogulniuk, így hát lerakta a pohárkát, de nem nyúlt a cigi után.
– Bolek, kéne egy kis zsé.
Amaz ránézett; üres volt a tekintete, mint az üveg az asztalon, és színjózan. Rászegezte pillantását, majd összefonta a kezét a hasán.
– Tudod mit, nekem is…
– Bolek, én komolyan beszélek.
– Én is. Mindenki rögtön komoly lesz, ha zséről van szó.
– Bogna mondta, hogy hozzád jöjjek.
Bolek előrehajolt, kicsit felhúzta a zakója ujját, mintha gesztikulálni készülne, pantomimjátékba kezdene a karjaival vagy valamilyen nehéz, komoly formát akarna rajzolni a levegőbe.
– Neki meg mi köze hozzá? Adjon kölcsön ő, ha olyan okos.
– Csak azt mondta…
– Mennyi kell?
– Kétszáz.
Bolek széttárta a kezét, kinyújtotta a lábát, és a nadrágzsebébe nyúlt. Előhúzott egy marék papírpénzt, kihalászott két bankót, és az üvegasztalra dobta. Olyanok voltak, mint egy elkezdett és befejezetlen papírvirág.
– Bolek, nekem kétszáz milla kéne.
Amaz erre ugyanúgy előrehajolt, a térdére könyökölt, és úgy nézett Pawełre, mintha most látná először.
– Elment az eszed, haver? Tulajdonképpen nem is ismerlek.
