Első mondat: Egyre nehezebb megkülönböztetni az élőket a holtaktól.
Az Álmatlanok az utóbbi évek talán legjobb, de mindenképpen leginkább egyedi látásmódú elsőkönyves sci-fije. A brit születésű, de Kanadában élő Adrian Barnesnak a tengerentúlon 2012-ben megjelent, Arthur C. Clarke-díjra jelölt regénye egy rémisztő, már-már horrorba hajló világvége-vízió, egy félelmetes látlelet az emberi civilizáció és az emberi személyiség teljes összeomlásáról – lebilincselő eposz és erőteljes karakterdráma egyszerre.
Egy nap arra eszmél a világ, hogy az emberek többsége egyszerűen nem tud többé aludni. Telnek-múlnak az éjszakák, a Föld pedig ébren van – nincs magyarázat, nincs megoldás, csak egyetlen bizonyosság: az emberi szervezet legfeljebb 3-4 hétig bírja alvás nélkül, mielőtt teljesen feladja a harcot, és meghal. Már pár nap után jelentkeznek az első pszichózisok, ami azt jelenti, hogy a világban elszabadul a pánik és a káosz.
Adrian Barnes: Álmatlanok
Fordította: Farkas Veronika, Agave, 2014, 224 oldal, 2880 HUFB+
A főszereplő, Paul egy etimológiával foglalkozó író, egyike a keveseknek (nagyjából ezerből egynek), akik továbbra is tudnak aludni. Miközben a civilizáció szétmállik, barátnője, Tanya pedig lassan réveteg bábbá épül le körülötte, próbál valamiféle értelmet keresni az aranyszínű fényről szóló álmaiban, és a pokol felé tartó események sorában.
Barnes, mint az efféle világvége-történeteknél mindenki, pontról-pontra végigmegy a társadalmi rend összeomlásának folyamatán, de a legtöbbekkel ellentétben nála ez csak egyfajta erős, hangulatfokozó, sztorimagyarázó háttér – messze nem a lényeg. A grandiózus történések dacára a könyv végig rendkívül személyes, sőt, egy ilyen apokaliptikus szcenárióhoz képest már-már „kicsi” marad, és ezt a lehető legpozitívabb értelemben mondom.
Paul már a könyv elején is egyfajta kívülálló: nem különösebben szereti az embereket, és nehezen találja a helyét a világban, bár igazából nem is nagyon keresi. Új, tervezett könyve, a Nód egyfajta bizarr Bibliává lesz az eszüket, identitásukat és emberségüket lassan elvesztő tömegek egy kisebb, helyi része számára, Paul pedig egy bogaras senkiből lett kiskirály bérprófétájává válik.
Egészen felkavaró, ahogy sajátos természetének köszönhetően még az apokaliptikus állapotok is csak néha-néha zökkentik ki ignoranciájából és apátiájából, egyes szám első személyű, rendkívüli erővel megírt narrációja pedig mintha az érzelmek, a hogyanok (véletlenül sem a miértek!) folyamatos boncolgatásával, elemezgetésével leplezné a szóban forgó őszinte érzelmek gyakori hiányát.
Az Álmatlanok végkicsengése azonban a tömeghalál, a kegyetlenség és a világvége ellenére meglepően pozitív: az, hogy a főszereplő, minden kívülállósága ellenére aláveti magát egy éppen hamuvá égő társadalom akaratának, szokásrendszerének, és azt teszi, ami helyes, valahol a civilizáció egy apró, de fontos és tartós diadala. És hogy az őrület szélére sodródott világ összes jó, emberi tulajdonsága kifordul magából? Az persze félelmetes, de legalább annyira megrázó és tragikus is – elvégre csak a régi, a maguk módján konstruktív ösztönök lépnek működésbe: a halál felé száguldó ember kétségbeesetten próbál valamiféle értelmet találni a felfoghatatlan káoszban.
Úgy, hogy fegyveres csoportba tömörül, úgy, hogy ártatlan gyerekekre vadászi, úgy, hogy szektát alapít, vagy akár úgy, hogy kilő egy atomrakétát egy nagyvárosra. Az összes borzalmas atrocitás mögött ott lapul a megértés, a közösségbe, rendbe szerveződés és a túlélés ősi vágya. Mintha A legyek ura egy horrorisztikus sci-fi verzióját olvasnánk, a főszerepekben felnőttekkel (bár egyre inkább tehetetlen gyerekek szintjére süllyedő felnőttekkel) a gyerekek helyett. Kíméletlen, katartikus és fájdalmasan hiteles.
