“Hogy lennék már rákos? Ezt a hülyeséget!"

Valuska László | 2016. július 14. |

 

“Hogy lennék már rákos? Ezt a hülyeséget! Kiskirály leecsetelt, kért, hogy járjak vissza hozzá, mert ez egy komolyabb méhszájseb, nem fog meggyógyulni egyetlen kezeléstől.” (10-11.)

A rák semmiben sem különbözik egy halálos ítélettől, az ember szembetalálja magát a végesség gondolatával, és mivel alapvetően nem ennek a tudatában élünk, ezért ez őrjítően felkavaró nemcsak a beteg, hanem a körülötte élők számára is. Persze más a viszonyunk az időhöz és a lehetőségekhez 30 évesen és 70 évesen is. Szentesi Éva 28 éves volt, amikor az orvosok előbb méhszájsebet, majd méhnyakrákot állapítottak meg nála. A rák nem válogat, hirtelen jelenik meg, keményen lecsap. Szentesi bloggerként kezdte, majd a Style.hu főszerkesztői pozíciójáig jutott, pörgős életet élt, de ez teljesen mindegy, mert egy átlagos csajról van szó, aki nem átlagosan nézett szembe a betegségével. Egy srácnak például ezt írja:

“Azt hazudtam neked, jól vagyok.

Amikor a >>nagy minden<< megtörtént, már nem voltál itt. Akkor már beteg voltam, nagyon beteg, és nem volt létjogosultsága a mi dolgunknak. Szomorú voltam miattad, pedig te aztán végképp nem tehettél a helyzetről. Ezt a betegséget én csináltam magamnak, nekem kellett vele megverekedni, egyedül. Nem rángathattalak bele ilyen csúnya dologba.” (71.)

Szentesi Éva: Hamvaimból

Athenaeum, 2016, 167 oldal, 2990 Ft

 

A Hamvaimból egy betegségtörténetnek látszó fejlődéstörténet, amiben a fiatal főszereplő minden harca ellenére szembenéz a halállal. Látványos, heroikus betegségtörténeteket olvastunk könyvekben, láttunk a moziban, pedig a nagyszerű, erőt adó történetek mellett legalább akkora szükség van a mindennapok küzdelmeinek megmutatására is. John Green Csillagainkban a hiba című ifjúsági regényében (a könyvről ITT, a filmről ITT írtunk)  a rák és a szerelem kapcsolatát írta meg, Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójában (a könyvről ITT, de interjúztunk is EP-vel)a legszigorúbban vett hétköznapokat ábrázolja. Szentesi a teljes összeomlásból való felállás történetét írta meg, hosszan ecsetelve a leghétköznapibb eseteket a családdal való kapcsolattartástól a kajáláson át a szexuális életig, és mivel saját magával szemben bátor és őszinte szerzővel van dolgunk, nem meglepő, hogy az olvasó is teljesen bevonódik.

Ma előadok a TEDx Danubia nagyszínpadán. Design by @herczegz

Szentesi Éva (@szentesieva) által közzétett fénykép,

Van egy nő, rákos. Miközben az életéért harcol, testét a kemoterápia, a gyógyszerek és a betegség rohasztja szét. Pár hónap alatt megváltozott a testképe, a szervezete már nem bírja ugyanazt, mint korábban. Szentesi könyvében természetesen rajzolódik ki a saját testéhez és nőiséghez való viszonya, és ettől a természetességtől lesz felkavaró a könyv.

Minden úgy kezdődik, hogy a Kiskirálynak nevezett orvos nem jár a vérzés végére, bagatellizálja az ügyet, ami miatt az elbeszélő félévet veszít. Én olyan felelős doktorokon nevelkedtem, mint Magenheim, Carter vagy Benton, de amikor először szembesültem a valósággal, az szörnyű volt. Az embereket betegeknek hívják, úgyis kezelik, egyszerű problémahalmaz csak az ember az orvos számára, aki túlórázik, több műszakot visz, esetleg a magánkórházból kell beugrani az államiba, ráadásul egy olyan területen teszi mindezt, ami olyan mennyiségű figyelmet és empátiát igényel, mint talán semmi más.

Egy-egy trehány, felelőtlen orvosnak még műhibát se kell elkövetnie, hogy tönkre tegyen egy életet:

“Ez az időszak nagyon veszélyes volt, pengeélen táncoltam, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy mi történik éppen. Értékes időt vesztettünk el, és egy bombán ültem, ami akármelyik pillanatban felrobbanhatott volna bennem, hogy elárassza az egészséges szöveteimet, és mindent beterítsen, utána meg csak romboljon, romboljon, romboljon.” (11.)

Szentesi ezután került egy gazdasági bevándorló kezei közé, aki hitt a gyógyulásában, az erejében, és végül megmentette az életét. Ez csak egy mikrosztori az előítéletekről, ám mégis fontosnak látszik, hogy a figyelem, a törődés és a szakmaiság elhivatottsághoz és nem születési helyhez kötött.

A könyvborítóm tervezőjétől ilyen szép ajándékot kaptam.

Szentesi Éva (@szentesieva) által közzétett fénykép,

A szerző szerencsére saját maga tudta elmesélni betegségét és gyógyulását a maga egészében, minek következtében egyfajta tanúvá is válik. Olyan elbeszélővel van dolgunk, aki járt már ott, ahol csak nagyon kevesen, a többség ugyanis soha nem mesélheti el saját történetét, pedig a rengeteg tapasztalatból igenis tanulni lehet. Kiállást, harcot, türelmet vagy azt a végtelen szomorúságot és fájdalmat, amit most a könyv elolvasása után már sejteni tudok. A szerző nem él vissza helyzetével, nem akar nagy ívű gyógyulásregényt írni, nem hülyíti az olvasót, így a valódi, elolvasandó szöveg maga Szentesi lesz.

“Sokkal többet kaptam a ráktól, mint amennyit elvett tőlem” - állítja a borítón a cím alatt a szerző, ami elsőre bosszantó, felszínes nagyot mondásnak tűnt, de a könyvet letéve már csak végtelenül egyszerű ténymegállapításnak. Szentesi élete gyökeresen megváltozott, ezt talán felesleges leírni. Más lett a viszonya saját magával, testével, lehetőségeivel, a szerelemmel vagy a diszfunkcionális családjával. A szülők elváltak, a részletekbe nem megyek bele, de a lánynak az anyjával volt bonyolultabb a viszonya, a betegség viszont összehozta őket. Ez sem tűnik bombasztikus dolognak, még akkor sem, ha gyakran látunk erre ellentétes példát is, viszont ahogy felvázolja az anya-lánya kapcsolat alakulását és fordulópontjait, az magával ragadó.

“Szembe kellett néznünk a legrosszabbal. Azzal, hogy meghalok. Szinte semmi esélyt nem adtak a gyógyulásra, láttam az onkológusom szemén, hogy egyetlen lyukas garast sem adnának az életemért.” (78.)

A szerző lazán, a már mindent látott túlélők boldogságával mesél, és mintha élesebben látná a jó és rossz dolgokat az életében, amiért csak irigyelni lehet. Hullik a haja, lefogyott, megműtötték, kemózott, a teste átalakult, de miközben a saját magáról kialakított nőkép szinte darabokra töredezik, ő belül ugyanazokat a hétköznapi dolgokat, családot, barátot és szerelmet keresi, mint akárki más. A túlélés örömteli, de rohadt fájdalmas dolog, hiszen nemcsak a teste, de a nézőpontja is megváltozik Szentesinek: mást lát, de máshogy is néz, új mátrix alakult körülötte. Ő nem válik személyiségét vesztett, sorszámozott beteggé, kérdez, vitatkozik, harcol, de azt már nem tudja megoldani, hogy a körülötte lévők ne a súlyos, halálos beteget lássák benne, és sajnos minden nem-rákosnak meg kell tanulnia, hogy a rákosokat ne halálraítélt zombikként kezelje. A cikkbe ezért pakoltam be pár képet az Instagramjáról.

“A férfiak pedig nagyrészt megijednek ettől a sztoritól. Minek vágnának bele egy ilyen bonyolult történetbe, mikor annyi egészséges nő van? Sokan csak a problémát látják bennem, félnek ettől, nem tudják, hogy ugyanúgy hozzám lehet-e érni, mint egy egészséges nőhöz, és sok olyan kérdésük van, amit egyáltalán meg se mernek kérdezni. Amikor pedig beszélek erről, akkor általában megijednek, és hanyatt-homlok menekülnek.” (142.)

A Hamvaimból nem bonyolult könyv, nem is kell annak lennie, mert a tétje nem irodalmi, hanem nagyon személyes, emberi: egy túlélő elmeséli élete legsúlyosabb történetét, amiből mások is erőt meríthetnek. A könyv egy csajról szól, nem a rákról, nem egy rákkönyv, amiben egy rettentő gonosz erőt kell legyőzni, de nem is életvezetési tanácsadó, amiből kiderül, hogyan kell legyőzni a gonoszt. A Hamvaimból kemény, ám a maga módján szórakoztató könyv rengeteg érzelemmel, és azzal a tanulsággal, hogy a végén csak te maradsz és a jövőképed.