„Nem volt politikus alkatú író. Benseje egy életművész és egy remete állandó küzdőtere. Az idő azonban nem az életművésznek kedvezett, s így, mint valami szakadatlanul szorongó és riadozó új Erazmus, vált magatartása mégis politikaivá: egyetlen tiltakozás volt az embertelen korszellem ellen, mely végül is a leggonoszabb halálnemet küldte reá. Halála a pótolhatatlanság minden veszteségérzésével, a nagycsaládtagnak és kedves örök barátnak kijáró fájdalommal sajog – legfennebb az a gyermekien babonás tiltakozás enyhíti, hogy nem, mégsem lehet igaz! Lehet, hogy ezt az érzést csak azoknak a halálhíre váltja ki az emberből, akiknek lelkét nem lehet elpusztítani – akik halhatatlanok.” – írta 1945-ben, Szerb Antal halálhírének hallatán Jékely Zoltán. Épp hetven éve, hogy a halhatatlan írót, irodalomtörténészt és műfordítót egy nyilas keretlegény halálra verte.
Szerb Antal zsidó értelmiségi családban született 1901. május 1-jén. Katolikus hitben keresztelték meg, keresztapja Prohászka Ottokár volt. Tanulmányait a piaristáknál, majd a pesti bölcsészkaron végezte. Bár nem volt igazán lírai alkat, pályáját költőként kezdte, ám széles körű műveltsége, csillogó intelligenciája, biztos formaérzéke, finom humora leginkább prózájában nyilvánult meg. 1924-ben doktorált magyar-angol-német szakon, ezután a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskolában tanított mindaddig, amíg a zsidótörvények le nem parancsolták a katedráról. Közben hosszabb-rövidebb időt külföldön, Párizsban, Olaszországban és Londonban töltött.
1930-ban az Erdélyi Helikon című folyóirat pályázatot hirdetett a magyar irodalom történetének megírására. Szerb tárgyi és mesterségbeli tudása méltó terepet talált a kibontakozáshoz, és az 1932-re elkészült Magyar irodalomtörténet elnyerte az első díjat. A Kolozsvárott 1934-ben megjelent mű országos hírnevet hozott neki, ám egyúttal vihart is kavart, mert a magyar irodalom jeles és kevésbé jeles alakjait egyszerűen leemelte a piedesztálról. Emberközelbe hozta őket és műveiket, csodálat és megrendültség helyett pedig szeretettel iróniával, olykor humorral írt róluk. Nem kevésbé olvasmányos és nem kevésbé szentségtörő 1941-es könyve, A világirodalom története sem, amely a második világháború után okozott zavart a szovjet fejezet miatt, és ami csak jóval később jelenhetett meg teljes terjedelmében.
Írói és közéleti munkásságának legmozgalmasabb évei a harmincas évek voltak. 1933-ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, 1935-ben és 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, előadásokat tartott a Magyar Rádióban, és közben fáradhatatlanul írt és fordított. Ekkor született meg két nagy sikerű regénye, a kalandregényt, krimit és kultúrhistóriát ötvöző Pendragon-legenda, valamint a magát kereső ember önelemző regénye, az 1937-es Utas és holdvilág.
A negyvenes évek elejétől, a nácizmus térhódításával a katolikus hitben nevelkedett Szerb Antal számára beszűkültek a lehetőségek - állásából elbocsátották, a Magyar irodalomtörténetet indexre tették. 1943-ban, majd 1944 júniusában munkaszolgálatra hívták be. Előbb Pesten dolgoztatták, ebben az időben állította össze Nemes Nagy Ágnes segítségével utolsó művét, a Száz vers című gyűjteményt. 1944 novemberében Sopron mellé, előbb Fertőrákosra, majd Balfra vitték. Innen felesége és befolyásos ismerősei kétszer is próbálták megszöktetni, de nem hagyta magára vele együtt szenvedő barátait, írótársait, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort. Az állandó nélkülözéstől, a kemény munkától és ütlegeléstől legyengült írót 1945. január 27-én egy nyilas keretlegény verte agyon egy puskatussal.
- Szervusz, Tónika! Tudom, hogy megöltek.
Áruld el: milyen a halál?
Ajánlod-e, hogy igyekezzünk élni,
vagy fogjunk hozzá létünk perceit
a nemlét végtelenségével felcserélni -? (Jékely: Találkozás, 1947)
Forrás: MTI. A képekért köszönet a Petőfi Irodalmi Múzeumnak.
