Kiss Judit Ágnes: Üdvtörténeti lexikon
Európa kiadó, 2009
Röviden összefoglalva, szerintem ez Kiss Judit Ágnes eddigi legerősebb kötete.
A kijelentésen sokat tompít, hogy a költő előző két kötetével egyáltalán nem voltam kibékülve. KJÁ termékeny szerző, az elmúlt időszakban évente dobott piacra könyveket, 2006-os verseskötetét 2007-ben egy újabb követte, ez volt a Nincs új Üzenet. Nem is volt vékonyka kiadvány, sőt, én biztos sok mindent kihagytam volna belőle. 2008-ban regénye is lett.
A nemrég megjelent Üdvtörténeti lexikon karcsúbb, tömörebb, látszólag nagyobb gonddal szerkesztett és válogatott kötet lett, szerencsére. A versek sorrendje is túllép a jó öreg ciklusmánián. Az Üdvtörténeti lexikon nevéhez híven betűrendes tartalomjegyzékkel bír: a versek sorrendjét tehát a címek adják, szépen haladva A-től Z-ig. KJÁ így az elejétől a végéig jár és mutat be egy nagy gonddal rendszerezett üdvtörténetet.
Vagyis hát fenét azt, mert ez inkább pusztulástörténet. És nem csak egy (vagy kettő) emberé vagy egy kapcsolaté. Mert bár KJÁ nagyon személyes tematikájú költő, verseiben mégis nyit, szövegei ható és tárgyköre az általános, a kozmikus, a nagy egész, és ezeknek alapvetéseit feszegető kérdések felé is elmozdul. Hogy ez jó hír-e nekünk, vagy sem, azt nem tudom, mivel míg KJÁ a személyes hangvételű, az alannyal és az alany nyűglődésével-szenvedésével foglalkozó verseiben számomra látványosan fejlődött legutóbbi kötete óta, addig a fentebb említett, nagyegész felé kacsingató szövegeiben vissza-vissza tér az előző kötetekben sokszor tetten érhető esetlenség, botladozó és nem mindig szerencsésen megfogalmazott, kivitelezett mondanivaló.
Van valami ultimátumszerű ebben a kötetben: A-tól Z-ig haladni, megteremteni valamiféle végső összesítést, az Ultimate Kiss Judit Ágnest. Miközben nem marad ennyiben, hiszen: "fájt-e akkor az Istennek vajon világra vajúdni a világot" végződik a nyitóvers. Egyben teremtéstörténetet nyit - ami a záróversben is visszaköszön: "és bölcs lettem de süket, mint a vének, vagy zaj van. Az Istent nem hallani." Csak hogy talán pont ez a ráerőszakolt egyetemesség lesz a kötet gyengéje, mert mintha elvonná a figyelmet arról, amiben KJÁ látszólag erősebb lett: a szubjektumról, saját magáról ha úgy tetszik.
Annyi biztosnak tűnik, hogy KJÁ egyre otthonosan mozog most már versvilágában. Szövegei általában tömörebbek, lényegre törőbbek, megkomponáltabbak lettek. Kevesebb az erőszakos rím, a rímkényszertől esetlen sorlezárás. A formaérzék mellet határozottan észlelhető a formaigényesség is. Legalábbis, sokkal kevesebb zavaró dolgot találtam, mint az előző kötetben. Jóval kisebb a versek közötti távolság, mert míg a Nincs üzenetben is táltos rigmusokból zuhantunk urbánus költészetbe majd onnan betyáros-magyaros négyütemű tizenkettesekbe, itt valahogy nem zavaró ez a széttartás. Mert ez a fajta kísérletező sokszínűség megmaradt. Van ebben a kötetben is Makedón dallam, villon ballada, népdal, pattogó ütemhangsúly, villanella, hexameter - valahogy mégsem tartanak el egymástól ezek a formák, sőt inkább összecsengenek, erősítik egymást, vagyis elérték azt, amire a sokszínűség hivatott.
Helyenként mégis vannak kilógó versek, mint például mindjárt a kötet második darabja, az Apage.
Kitudja, hány évtizedre
Bedobnak a véletlenbe,
Hol szakadék felett szépen
Egyensúlyozhatsz kötélen.
[...]
Átvertek az anyaméhben
Ez a pokol, nem az éden.
Irgalom nincs vagy csak annyi,
Ha mégsem kell megfoganni.
Ez a vers, amellett, hogy kissé viseltes az üzenete, sok is, ráadásul a szöveg pattogó ritmusa olyan diszharmóniát kelt, ami nem erősíti, inkább komolytalanná teszi a súlyosat mondani akaró szöveget.
De, ha KJÁ nem merészkedik ilyen messzire, akkor pontosabb, feszesebb szövegeket alkot, így az Apage után következő Ars cafetopoetica címú darabban is. És amikor a verse tárgya önmaga (jó,jó, mondjuk úgy: a lírai én), olyankor kiemelkedő szövegeket hoz össze. Tömör, precíz verseket, amikben nincs felesleges manír, nem odaillő, zavarba ejtő szóhasználat. Ilyen a Bosznia című, személyes hangvételű vers is:
[...]
Most ősz van, és kívül-belül hideg.
Én rád, te elvágyódsz - hát így megy ez,
sic transit, meg a többi marhaság.
Fekszünk az ágyon, te háttal nekem,
és nem tudok már elképzelni sem
egy nyarat vagy a légkondi zaját,
se azt, hogy ami most van, múljon el,
és kérni sem lehet, hogy úgy,
és újra annyira, mint akkor, ott,
kérni csak apróságokat, talán
csak azt, hogy töltsd le a netről nekem
hallgatni a müezzin énekét.
Kiemelném még hasonló okokból még a "Voltam, ki lennék..." című szöveget:
[...]
Szépen öregszem, ez talán vigasztal,
Mosolyráncokkal, mint a boldogok,
S mert nem bírok a gyorsuló irammal,
Azt szeretem, akit más eldobott.
[...]
Aztán vannak olyan szövegek, amiket fentebb már említettem, melyekben KJÁ nagyobb egységekben gondolkodik: világmindenségben, halálban, létezésben, Istenben. Amikor a transzcendens felé mozdul, akkor viszont mintha nem tudná a személyes hangvételű szövegeinek kimértségét, rezignáltságát és átgondoltságát megtartani. Amikor a profánt elhagyja, versei alól ki-kicsúszik a talaj. Az Az című szövegben például a halálról ír:
[...]
Azt embernyelven úgy mondják: halál.
Mióta létezem, oson mögöttem,
én lankadok, de az el sosem fárad.
Az liheg rám? Vagy mégsem az talán?
Hazudom, hogy nem is az, mert különben
meg kéne állni, megfordulni. Ám az.
[...]
Egyrészt a szöveg vége komolytalanul kusza, másrészt haragszom, ha lelövik a poént. Ha már a halált Az-nak hívjuk, tartsunk ki mellette, ne áruljuk el, mire gondolunk, hadd gondolkodjon az olvasó.
Összességében azt hiszem minden KJÁ rajongó elégedett lehet, azt kapták, amire vártak, számítottak. Gazdag formavilággal rendelkező, sokszínű kötetet, a KJÁ-tól megszokott hangvételű és tematikájú versekben, és ha nem is hibátlan, de az előző kötethez képest mégis jobban szerkesztett, tömörebb, megkomponáltabb kiadványt, több olyan verssel, amiért lehet szeretni egy költőt.
