Slam.Pont: André Ferenc, Mavrák Kata Hugee, Süveg Márk Saiid
Libri Könyvkiadó, 2014, 200 oldal, 2490 Ft
Saiid a Slam.Pont kötetbemutatóján a Margó Irodalmi Fesztiválon (Fotó: Valuska Gábor)
Könyv jelent meg Slam.Pont címmel az utóbbi évek legnagyobb kulturális és közösségi sikertörténetéről, a slam poetryről. Amerikában már évtizedek óta sikeres a műfaj, nemcsak film, hanem HBO-gyártású, sok évadot megélt műsor is készült Def Poetry néven. 2006-ban a Műcsarnokba az akkori igazgató, Petrányi Zsolt hívott költőket és rappereket szövegeket mondani, műfajtörténetileg ez a kezdet. Utána a Jaffa étteremben találkoztak, Mavrák Kata Hugee még mappákban gyűjtötte a műfajról az infót a dolgozatához. Ma egyszerre sokak kedvence és utálatuk tárgya, pedig kevés dolog fejlődött ilyen szépen a magyar kultúrában. Sikerük titka épp ez: nem a hagyományos utakon és módokon szervezték meg életüket, közösségüket, műfajukat, úgymond alulról építkezve hozták össze ezt a sikertörténetet. Egy a zászló, egy a tábor, ugye. És most egy a könyv.
A slam poetry kis közösségekben működik a kezdetektől fogva. Előbb a Kőlevesben, majd a Mikában és a Kolorban találták meg a helyüket Pesten, de látványosan és erősen szállt be Pécs, sőt Erdély is. A slam közösséget teremt, mert a slam poetry a legdemokratikusabb kulturális műfaj. Aki bátor, az egyszer biztos színpadra állhat, az más kérdés, mennyire tetszik előadása a közönségnek. Eleinte 15-20 ember járt a klubokba, később egyre több, de a fordulópontot a Pilvaker jelentette, azóta 200-300 ember is megfordul a klubesteken, sőt irtózatosan sok fellépés van országosan is. Kicsiben, de sokban hasonlít történetük a stand up comedy és a Dumaszínház sikereihez, talán nem véletlen, hogy találkoztak is útjaik egy sorozat keretében, sőt arról is szó volt, hogy slammerek műsorsávot kapnak az egyik kereskedelmi tévén.
A slam poetry igazi underground műfaj, amelynek néha jól áll a mainstream is, de alapvetően a pincékben gyülekező tömegnek szól, mert olyan embereknek ad mikrofont és ezáltal hangot, akik máshogy nem tudnák elmondani, ami bennük van. A slam poetry versenyeken bárki felléphet, egy irodalmi folyóiratban nem publikálhat mindenki, ahogy egy versblog sem biztos, hogy átütő siker lehet.
A slamnek a kezdetek óta nagy drukkere vagyok, mert nyitott, bátor, és sikerült a költészetet (az irodalmat, sőt a magyar irodalmat!) a figyelem középpontjába helyeznie a 16-25 évesek számára. Ráadásul a slamben is aktív szerzők (Simon Márton, Pion István vagy Závada Péter) komoly példányszámokat érnek el a boltokban is: ez elsősorban nem a marketingnek köszönhető, hanem a rendszeres színpadra állásnak, fellépésnek, a belefeccölt munkának, az így elért eredményeknek. A legszebb ebben, hogy versesköteteiknek semmi köze a slam poetryhez. A nézőkből mégis olvasók váltak, mert el akartak merülni a költők munkásságában. Sok ember van, akiknek fontos a kimondott szó, akiket arra ösztönöznek az ilyen klubestek és fellépések, hogy verset olvassanak, a magyar nyelvvel foglalkozzanak, de legfőképpen gondolkozzanak.
Azt majd húsz év múlva irodalomtudósok és kultúrakutatók hosszan elemezhetik, hogy miért lett nálunk pont azelmúltnyolcévben és azelmúltnégyévben sikeres ez a műfaj, miközben arról írnak a kutatásokban, hogy a fiatalokat nem érdekli semmi, aminek köze van a politikához vagy a közélethez. Az tény, hogy a közéletünk alkalmatlan a diskurzusra, sőt arra is, hogy egyáltalán meghallgassa a másikat.
Az utóbbi években a költészetnek nagy lökést adott a közéleti tematika (Kemény István: Búcsúlevél, Erdős Virág versei, a Magvetőnél külön kötet jelent meg a témában), de a slam poetryben lett erős és hangos a társadalomkritika.
A könyv első ránézésre mindenben ellene megy annak, ami a slam poetry sajátja: az alapvetően performatív, versenyeken születő költészet három alakját szeretné bemutatni. De fel lehet tárni minden aspektusát egy olyan slamszövegnek, ami egy konkrét versenyre készült, három perc a kerete, elsődleges célja a közönség megnyerése? Valószínűleg nem, mert a slam poetry közönség nélkül nincs (a vers se olvasó nélkül, de ez utóbbit nem kell minden eszközzel meggyőzni). A slam poetry kinyomtatva verseskötet? Hogyan viselkedik a szöveg önmagában? Mi minden veszik el a kinyomtatással?
A fentiek miatt a szerkesztők nem közölték le, egyébként nagyon helyesen, Saiid Kattog című szövegét, ami a nagymama holokauszttörténetét dolgozza fel. Nézzétek meg, lehetetlen papíron átadni ezt a slamet:
Utálom a QR-kódot, de ennél a szövegnél, sőt a kötet mindegyikénél nagyon hasznos lenne, ha rögtön klikkelhetnék az előadásra is.
A kiadói szerkesztői vállalás ennek ellenére szép: felkarolni és bemutatni egy olyan műfajt, ami a nagyközönség számára láthatatlan, sőt megkülönböztethetetlen a költészettől vagy a raptől is. Egyáltalán nem irigylem Csider István Zoltán és Pion István szerkesztőket, mert jó sok feladattal meg kellett küzdeniük, hogy a performatív költészetet adaptálni tudják nyomtatott szöveggé.
Az első kötetbe, mert negyedévente új megjelenést tervez a kiadó, a magyar slamtörténet három kulcsfigurája került: Mavrák Kata Hugee nélkül biztosan nem lenne ma slam poetry ebben a formájában, a kezdetektől ott volt, főleg szervezett, konferált, ritkábban lépett fel; Süveg Márk Saiid az Akkezdet Phiai rappere már a Műcsarnokban fellépett, kétszer nyert országos bajnokságot, egyszer Belgiumban képviselte az országot; André Ferenc az első erdélyi bajnok. Erős mezőny.
Minden szerzőtől csupán három szöveg került a kötetbe, pedig szívesen olvastam volna többet is, mert képtelenség képet alkotni egy-egy alkotóról ennyi szöveg alapján, ráadásul a hazai műfajban annyira fontos szereplők ők, hogy nagyot nem tévedtek volna a szerkesztők, ha sokkal több szöveget válogatnak be.
A 3 szöveg mellett minden slammerrel készítettek interjút (ebben vannak érdekes részek, de nem mélyinterjúk), elmondták a slamíráshoz kapcsolódó történetüket (valaki biztos szeretni fogja), kommentelték saját versüket (miért nem mindegyiket?), valamint minden szerzőhöz, de inkább általánosabb kérdésekről írt Nádasdy Ádám költő és nyelvész néhány gondolatot. Ez utóbbi egyébként az egyik legérdekesebb része a könyvnek: közérthetően megpróbálja Nádasdy elhelyezni a slamet a magyar költészettörténetben. Én biztatnám a szerkesztőket, hogy ilyen közérthető írásokat bátran válogassanak be a kötetbe (a kívánságlistámon még ez is rajta: nagyon jó lenne olvasni olyan szövegeket, amelyek kilépnek a magyar slamből, és adnak némi kitekintést a műfaj gyökereire vagy jelenére, akár a legjelesebb alkotók egy-két szövegének bemutatásával, fordításával).
Ilyen volt a Slam.Pont kötetbemutató a Margó Irodalmi Fesztiválon a 360Bárban:
Broadcast live streaming video on Ustream
A slam poetry szövegeket előadásra szánták, ez a legfontosabb, amit elmondhatunk róluk. Ezért nem csoda, ha nehéz helyzetben van az olvasó, ha üvöltő közönség, a három percet mérő óra és a színpad nélkül próbálja elképzelni és megérteni. A Slam.Pont tehát bátor, de a legjobb szándékai ellenére is igazságtalan kiadvány. Minden leírt szó a kinyomtatott papíron, kiragadott kontextusából máshogy mutatkozik meg: például van a könyvben olyan szöveg, amit élőben nagyon erősnek éreztem, de leírva már kevésbé, sőt olyan is van, amelyik papíron is üvölt az előadásért. Esztétikailag nehéz tehát értékelni a kontextusából kiragadva, mintha színdarabot csak a szövegkönyv alapján minősítenénk. Ráadásul a slam poetry-re rákényszeríti az irodalmi élet a magyarázkodást, mert nem tud vele mit kezdeni. Mintha lenne értelme összeugrasztani a költészetet a slam poetryvel. Kánonok jönnek, mennek, megtalálják majd a slam poetry megnyugtató helyét is, de ezzel a slammereknek nem kell foglalkozniuk.
------------------------------------------------
A Könyves Magazinban Süveg Márk Saiidot kérdeztük vers és slam különbségéről. A magazinhoz így juthattok hozzá.
