Ránézésre ez az ötödikes osztály is olyan, mint a többi. Vannak benne vicces fazonok, szép lányok, merész fiúk és okosak. De ki lehet az a társuk, akinek kezét cipőfűzővel összekötötték, fejére maszkot húztak, és fölé írták: Az osztály vesztese? A kép felkerül a Facebookra, az osztályban vad találgatás indul. Osztályfőnökük hiába fenyegetőzik, sem a tettes, sem az áldozat nem jelentkezik. Az osztály talán nem is sejti, hogy a megalázó címre tulajdonképpen bármelyikük esélyes lehetne. Hiszen a magabiztosság álcája alatt mindannyian sérülékenyek, bizonytalanok, néha riadtak. És félnek. Például attól, hogy kinevetik őket. Hogy nem lesz párjuk a sorban állásnál. Hogy nem válogatják be őket a csapatba. Félnek attól, hogy láthatatlanok, hogy beleolvadnak a tömegbe. Hogy annyira átlagosak, hogy még az sem tűnik fel senkinek, ha óra közben kimennek a mosdóba. Mások pedig éppen azt szeretnék, ha nem lennének olyanok, amilyenek – vagy amilyennek mások mondják őket, büdösek, kövérek, cigányok. Címkéből van elég, mindenkinek jut egy a homlokára. Pedig ezek a gyerekek másra sem vágynak, mint hogy pontosan olyanok legyenek, mint a többiek. Legfeljebb egy kicsit jobbak, bátrabbak, viccesebbek. Miközben nem is sejtik, hogy birtokában vannak olyasminek, amit éppen a másik irigyel tőlük.
Wéber Anikó: Az osztály vesztese
Pozsonyi Pagony, 2016, 208 oldal, 2490 HUF
Laza novellafüzérekből bomlik ki Az osztály vesztesének története. Minden novella egy-egy ingoványos terep. Wéber Anikó benyomások, érzetek, érzések alapján próbálja felvázolni, mi is történt a kihalt, sötét osztályteremben, majd az azt követő napokban az osztályközösségen belül. Megszólalói kivétel nélkül megbízhatatlan mesélők, és erre ráerősít, amikor ugyanazt a momentumot két különböző gyereknarrátor szemszögéből ismerjük meg. Ám szereplői hiába gyerekek, mégis elfojtásokkal és frusztrációkkal vannak tele. Némelyikük klisészerű (így például megjelenik a megfélemlített jótanuló, aki mellé csak akkor ülnek le a társai, ha éppen dolgozatot íratnak velük) és vannak olyanok, akiknek vonásait az elmúlt évek társadalmi változásai erősítették karakteressé (például a lány, akinek anyukája Londonban dolgozik, és azt ígérte neki, hogy majd magával viszi őt is). Bármelyikük lehet az áldozat, még ha akadnak is, akik a külvilág szemében inkább tettesként jöhetnek is szóba. Az agresszió esetükben sokszor preventív jellegű („Esélyt se adott a csúfolásra. Ha kellett, mindenkit beelőzött, és ő röhögött elsőnek másokon.”), ami legfeljebb magyarázat lehet, de felmentés nem.
A gyerekek a megváltoztathatatlan elől sokszor egyfajta varázsvilágba menekülnek – ennek illúzióját megteremtheti a rajz, az írás, egy álom, vagy szimplán a meggyőződés arról, hogy kellünk valakinek. A felnőtt- és a gyerekvilág között ugyanakkor feltűnően nincs átjárás. A tanároknak és a szülőknek egészen egyszerűen nincsenek radarjaik, hogy felismerjék, ha bántja valami vagy valaki a gyereket, és nincsenek eszközeik se arra, hogy megoldást kínáljanak nekik. Talán éppen ez a tehetetlenség az, ami miatt a történet bizonyos pontokon kimondottan nyomasztóvá válik. A ránézésre jókedélyű, átlagos gyerekek a belső nézőpont miatt magányos, befelé forduló, magukra hagyott figurákként tűnnek fel. A felnőtt jó esetben felajánlja a segítségét („Tudják a szüleid, hogy az osztálytársaid piszkálnak?”), rosszabb esetben pedig leordítja a gyerekek fejét, akik szégyenükkel, fájdalmukkal így teljesen magukra maradnak.
Bemutató. Wéber Anikó könyvét szeptember 15-én 17 órakor mutatják be a Bartók Béla úti Pagonyban, a rendezvényen részt vesz még Szél Dávid pszichológus, az Apapara című könyv szerzője és Törley Kata pedagógus, a Tanítanék Mozgalom vezetője. Bővebb információért katt IDE.
Problémáik nem életkorhoz kötődnek, hiszen ugyanezt átélhetik kiskamasz vagy akár idősebb korban is. Talán ez is az oka annak, hogy bár Wéber Anikó szereplői ötödikesek, a hang, amelyen megszólalnak, mintha feljebb lenne kalibrálva, és egy idősebb gyerekhez tartozna. Ami változatlan, hogy sokszor nem mernek, vagy nem tudnak segítséget kérni. Ahhoz ugyanis olyan nagyfokú bizalom kell, ami gyakran nemhogy a tanár-diák relációban, de még egy adott családon belül sem létezik. Az osztály vesztese gyerekkönyvként pozicionálja magát, a legtöbbet ugyanakkor talán éppen azok a felnőttek meríthetnek belőle, akik egyelőre nem veszik észre, hogy potenciálisan mindenkinek a homlokán megvillanhat az osztály vesztese felirat.
