Rejtő ilyen horgászkönyvet írt volna

Biztos van nehezebb meló annál, mint az ember főnökének új könyvéről recenziót írni, így hirtelen az uránbányászat és a gyereknevelés ugrik be, de a Magyar Postánál ügyfélszolgálatosnak lenni sem lehet egy leányálom. Szóval ez itt egy disclaimer: Bodi, azaz Bodolai László az Index egykori ügyvédje a céget működtető alapítvány igazgatója, egyben az abszolút főnököm, amit soha nem éreztetett velem, mert nem úgy van összerakva.

Bodi írt egy könyvet, horgászosat, azaz a felszínen olyat, mert a rém hülye című Van Gölü Monster annál azért jóval több, mint egy sima “elővettem a készséget és nekiláttam a felszerelésének - és most beszéljünk bővebben a fenekezésről” típusú kiadvány. Ha olyan lenne, nem is olvasnám, mert nem érdekel a horgászás. (Vagy horgászat, mindegy.) Soha nem tudtam megérteni, mi a jó abban, hogy ott ülsz, ahová a szúnyogok megálmodták, és amikor reggel hazaszédülsz, az esetek többségében csak üres sörösüvegek vannak nálad, meg a fel nem használt csontkukacok, halat meg majd veszel a madarasteszkóból. Ezen Bodi könyve sem változtat, a horgászos részeket akár kínaiul is írhatta volna, nem tudom meg belőle mi a villantó, meg azt sem, miért jó harcsázni, pedig van egy olyan érzésem, hogy ezt például szerette volna megértetni a szerző.

Aki úgy be van oltva a horgászat ellen, mint én, egy 328 oldalas novelláskötet után sem fog botot ragadni, pedig azt nem lehet mondani, hogy Bodi nem szenvedélyesen ír erről a tevékenységről - másnak lehet pont Az afrikai sporthal című írás üt be annyira, hogy felszerelkezik, de engem ez az aspektus teljesen hidegen hagyott. Azért olvastam el a könyvet, mert Bodi az elmúlt tizenvalahány évben mesélt pár meredek történetet, amiken remekül szórakoztam, és azt reméltem, a könyvben is lesznek olyanok.

Vannak.

A horgászmázt lekapargatva ez egy olyan könyv, amit Rejtő és Moldova György is írhatott volna, kezdve a falusi kocsmába a legnagyobb lelki nyugalommal egy szál alsógatyában, pilótaspkában besasszézó Amerikás Zoltántól a hallókészülékét a Teleshopból rendelő bírónőn át a mongóliai horgászkalandokban feltűnő sofőr/divattervezőig. Hihetetlen és eszement kalandból is jut bőven, gondolta a fene, hogy egy horgásztársaság és a hozzájuk csapódó turnékellékek szabadidős tevékenységéhez Fülig Jimmy és H. Kovács adott útmutatást. A novellák rövidek, és (általában) velősek, de van amin szétfolyik, amiben meg az első oldalon hatnál több horgász-szakszó szerepelt, el sem olvastam, mert untam.

A sztorikat úgy tessék elképzelni, mintha ott ülnénk a kocsmában/folyóparton/a mongol hegyek között zötykölődő IFA platóján és valaki éppen mesélne egy katonatörténetet, amiben egy szereplő sem normális, de senki sem kifejezetten gonosz vagy rosszindulatú. A kötetet illusztráló Szily László dettó egykori kolléga, nem mondom, hogy vele fogok freskót festetni a családi kápolna mennyezetére, de faszorrú majmot jelenleg nála jobban senki nem tud rajzolni. A cselekmény gerincét a saját hülyeségük és meggyőződésük hajtotta karakterek hajmeresztő döntései adják, illetve az élet hozza, mint a ragadozó halat az élő csalira. Ezt asszem jól mondom, de könnyen lehet, hogy faszság.

Az életszagú sztorik, a néhol nyers, de nem öncélúan trágár (erről én aztán tudnék mesélni) stílus olvastatja a könyvet, de a szándékoltan töredezett szerkezet miatt nem egyszer kaptam magam rajta azon, hogy vissza kell lapoznom, hogy most akkor a Dr. Baradlai az ki is, és mi lett azzal a kandúrral aki elől három felnőtt férfi menekült egy sufniba. Ha lehet ilyet javasolni, ne egyben tessék elolvasni, hanem egy kávé-egy novella tempóban, így egyrészt tovább is tart, meg emészthetőbb.