Kritika agave 2009 d:book

Ha már koppint, csinálja jobban

m.anna | 2009. április 09. |

B
Neil Gaiman: Coraline

Agave, Budapest, 2009.

Gaimannel való ellentmondásos viszonyomat egy csomó ürüggyel meg tudnám magyarázni. Valójában  csak azért nem ismerem jobban a fantasy új messiását, mert a rengeteg egyéb olvasni- és tennivaló mellett lusta voltam külön utánajárni és megszerezni magamnak. Még konkrétabban: elmenni egy könyvesboltig érte, vagy egy ujjal bepötyögni a bookline-ba a nevét. Tudom, hogy ez méltatlan egy recenzenshez, de nem szoktam hazudni (nektek). Így tehát az is érthető, hogy Neil Gaiman mindössze a Csillagpor című filmet jelenti nekem: igen, csak a filmet.

Mérhetetlen lustaságom azért arra nem terjedt ki, hogy feltegyem a kezem, amikor a Coraline példánya beérkezett a szerkesztőségbe. Tehát egy tiszta, hideg péntek délutánon elhoztam a túl kíváncsi kislány történetét, még aznap este el is olvastam (ami nem nagy kunszt, 140 szellős oldal), és azóta töröm a fejem, hogy is írjam le a csalódást.  Azért nem írok szívesen a Coraline-ról, mert egész jó könyvnek tartom, de megsértődtem az írójára. Először is azzal sértett meg Gaiman, hogy nem vesz engem elég komolyan. A Coraline sztorija fantasztikus és hemzseg a jó ötletektől, viszont borzasztó kevés. Gaiman akkor lett volna tisztességes, ha legalább háromszor ilyen hosszú könyvet ír, amiben kézenfog minket, és bemutatja félelmetesen beteg agyszüleményeit; így viszont beültetett minket egy üvegfalú gyorsvonatba és sitty-sutty, mire felocsúdnánk, már keresztül is rángatott a tájon. Még halvány utóíze sem maradt bennem mostanára a könyvnek, pedig szerettem volna ráérősen, kéjesen elcsámcsogni rajta. Gaiman tehát titkolózik, ráadásul előlem,az olvasó elől óvja saját, külön világát.

Másodszor pedig azért sértett meg Gaiman, mert valaki más már megírta ezt a sztorit, sokkal jobban, és mondatról mondatra az ő regénye jutott az eszembe. Az illetőt Clive Barker-nak hívják, a könyv címe pedig Az öröklét tolvaja, ha valaki tényleg borzongani akar, akkor inkább azt vegye kézbe.

Könnyű persze azt mondani, hogy nincs új a nap alatt, meg egyéb blabla, viszont Coraline története annyira hasonlít Harvey-éra, hogy az már kísérteties.

Coraline egy hatalmas szürke házban unatkozik, Harvey szintén. Harvey nekiindul az esős városnak, egy kísérőtárssal, Rictussal, aki egy titkos, ködös úton keresztül a Vakációházba vezeti. Itt különös, antropomorf, bár némiképp embertelen lények fogadják, akik teljesítik minden kívánságát. Coraline a titkos ajtón keresztül a saját házuk másolatába  kerül, ahol a “másik-anyja” és “másik-apja”  élnek. A “másik-család” először idillinek tűnik, aztán kiderül, hogy a ködbe burkolózó ház, a szomszédok torz karikatúrájával Coraline életére- lelkére tör. Coraline hamarosan találkozik más gyermekek szellemével, akiket évtizedekkel, talán századokkal ezelőtt csábított magához a “másik-anya”. Harvey a Vakációházban két másik gyermekkel barátkozik, egy fiúval és egy lánnyal, de lassacskán kiderül, hogy más gyerekek is éltek ott előttük. Ők vajon hova tűnhettek?

Nem merem tovább mesélni a történeteket, az azonban nyilvánvaló, hogy Gaiman-e vagy nagyon nagy hatással volt Barker klasszikusa, vagy csak nagyon egyformán működik az agyuk. A regények története majdnem azonos, és, bár a megoldás akciója kissé eltérő, de a happy end és a tanulság is ugyanaz: hogy ez az élet, úgy ahogy van, nagyszerű, és minden unalmas dolog csak arra való, hogy aztán annál jobban élvezzük az izgalmakat.