Háy János legújabb, Hozott lélek című novelláskötetének alcíme: sorsmorzsoló. A könyvet olvasva valóban olyan, mintha ujjaink közt egy képzeletbeli füzér gyöngyszemeit hajtanánk: ugyanazok az élettörténetek térnek vissza újra és újra. Sőt, a történetekből mintha egy átlagsors is kiemelkedni látszana: az ember gyerekként még mindentudó hősnek látja a szüleit, ám hamar rá kell jönnie, hogy ez csak egy illúzió. Mire a kamasz felismeri, hogy az ő szülei is csak esendő emberek, általában túl késő: az apa és az anya kapcsolata, nehézségei, gyengeségei, hibái és félelmei már őt is meghatározzák egy életre. Ezek miatt ugrik bele olyan kapcsolatokba, amilyenekbe, ezek miatt rontja el a házasságát, és ezek miatt alapít a kapuzárási pánik időszakában új, ám nem kevésbé elrontott családokat. És persze ezek miatt adja tovább ő is ugyanazt a mintát a saját gyerekeinek, akik ezt felismerve majd egy életre meggyűlölik őt, és utolsó éveiben nem, vagy csak alig fogják látogatni azon a nyomorúságos helyen, ahol a halált várva sínylődik. Ez így megy tovább a végtelenségig: a fekete gyöngyszemek egyre csak peregnek, peregnek az ujjaink között.
Háy János: Hozott lélek
Európa Könyvkiadó, 2015, 384 oldal, 2792 HUF
Háy könyve egyáltalán nem szívderítő olvasmány, viszont cserébe nagyon sok mindent elmesél arról a bizonyos, sokat emlegetett „magyar rögvalóságról”. A történetekben valóságos földrajzi és társadalmi panorámáját kapjuk az itthoni életeknek: a budapesti villatulajdonosoktól az alföldi puszták új móriczi barbárjaiig mindenféle alakok felbukkannak itt; a nagy tanulság pedig, hogy ezek a sorsok tulajdonképpen nem is különböznek egymástól annyira.
A novellagyűjtemény öt számozott ciklusra oszlik, ezek közül mindegyik egy külön problémakört mutat be. Háy legtöbbször hozott anyagból dolgozik, hiszen a témák nagy részét már feldolgozta a korábban megjelent köteteiben: a párkapcsolati válságot a Mélygarázsban, a felnövés nehézségeit A bogyósgyümölcskertész fiában és a Napra jutniban, a török kort a Dzsigerdilenben, a falusi élet nehézségeit A gyerekben és a Gézagyerekben. Emiatt kicsit olyan, mintha a Hozott lélek egyben az író pályáját is szintetizálná: itt egyben jelenik meg minden égető kérdés, amivel Háy valaha is foglalkozott. Ezért a kötet messze nem olyan kerek, összefogott egész, mint mondjuk a tavaly megjelent Napra jutni, a cél azonban nem is ez volt, hanem a láttatott körkép kiszélesítése. Ám ellentmondásos módon éppen a tág határok miatt tűnik olyan töménynek könyv: emberi életek tucatjainak minden fájdalma sűrűsödik az alig négyszáz oldalas kötet lapjai közé. A legnyomasztóbb pedig az, hogy nincs megoldási javaslat: a sorsláncolatot nem lehet elszakítani.
A Hozott lélek éppen ezért kimondottan nehéz olvasmány. Olyan, mint egy tükör, amelyben minduntalan megpillantjuk önmagunk egy-egy darabkáját, ez a szembesülés pedig általában nem kellemes érzés. „Kicsit fáj ez a találkozás, mégsem tudsz szabadulni attól, hogy nézned kell. Olyan vagy, mint a kisgyerek, aki el is akarna fordulni a mesekönyv ijesztő képeitől, de rögvest visszapillant, mert nem bírja nemlátni” – írja a fülszöveg. A gyerekek és a mesék a kötetkompozíció szempontjából nagyon fontos részei a könyvnek, ugyanis minden ciklusban van egy mese, amit egy anya vagy egy apa mesél a gyerekének. Ezek a mesék valamilyen szempontból mindig formabontóak: a happy end a legtöbbször elmarad, vagy nem úgy következik be, ahogy várni lehetne, sőt, az is előfordul, hogy egészen egyszerűen nem történik semmi érdekes. Éppen, mint az életben: a gyerekek a legtöbbször nem is elégedettek ezekkel a túlzottan realisztikus történetekkel. Az egyik apuka fogalmazza meg a kötet kulcsmondatát: „Néha kellenek ilyen mesék is, mondta az apa. Mért, kérdezte a kisfiú. Hogy tudjuk, melyik az igazán izgalmas mese.” Mert léteznek igazán izgalmas, sőt, igazán jó mesék is, csak meg kell találni őket. És ha valakikben, hát a Hozott lélek gyerekszereplőiben mégis csak megcsillan valamiféle remény: nekik még van esélyük rá, hogy megszakítsák a boldogtalan életek folyamát, és a legkisebb királyfik és királylányok módjára jobb mederbe tereljék a sorsukat.
