Rendhagyó erdei túrára invitál bennünket új regényében Tom Sweterlitsch, aki beszabadulva a rengetegbe szakadásig rángatja az ágakon fennakadó téridő szövetét.
A másodkönyves Tom Sweterlitsch letehetetlenül izgalmas, új regényét olvasva igazából semmi meglepő nincs abban, hogy a 20th Century Fox stúdió már le is csapott a Letűnt világok megfilmesítési jogaira, mivel erősen filmszerű élményt nyújt a befogadása. A filmes projekthez rendezőként felkért Neill Blomkamp, aki vizionált már földönkívüli „gettót” a Földre (District 9) és gazdagok paradicsomát az űrbe (Elysium), nem volt rest Sweterlitsch írói kreativitását kiaknázni. Közös együttműködésük gyümölcse hat figyelemre méltó, tudományos-fantasztikus témákat boncolgató, kísérleti rövidfilm az Oats Studios berkein belül, melyeket bárki megtekinthet a youtube-on.
Tom Sweterlitsch: Letűnt világok
Fordította: Farkas Veronika, Agave Könyvek, 2018, 352 oldal, 3980 HUF
Az írónak már az első, magyarul még meg nem jelent könyve, a Tomorrow and Tomorrow is formabontóra sikerült – műfaja és stílusa tulajdonképpen nézőpont kérdése –, és a Letűnt világokra ez hatványozottan igaz. Főszereplője Shannon Moss NCIS-ügynök, aki egy titkos katonai divízió berkein belül vesz részt űr- és időutazáson. Kissé snassz, ugyanakkor rendkívül találó az „időzsaru” kifejezés. Hősünk azonban nem egy levegőben spárgázó Jean-Claude Van Damme, hanem Scully-bolond amazon, aki fél lábát a jövőben megvetve fut versenyt idővel, sorozatgyilkossal és világvégével.
A Letűnt világok zavarba ejtő regény, amelyben megkapó módon keverednek a különböző témák és műfajok. A könyv felütése hagyományos krimi, amelyben az NCIS kifejezés éppoly elkoptatottnak hat, mint a felsorakoztatott klisék: a Hetedik hangulatát idéző gyilkossági helyszín, a helyszínelést végző tipikus karakterek és a nyomozás indítása. Moss ügynököt 1997-ben egy brutális tömeggyilkossághoz riasztják: az egykori SEAL-kommandós lemészárolta a saját családját, tizenéves lányát kivéve. Moss úgy kerül a képbe, hogy az elit katona egy szigorúan titkos műveletben vett részt egy olyan űrhajó fedélzetén, amely odaveszett az időben és a térben. Az NCIS-ügynök az eltűnt lány és a gyilkos nyomába ered a jövőben. Ám ahelyett, hogy tisztulna a kép, Moss egyre inkább belegabalyodik a jövő lehetséges változataiba, miközben fenyegetően tornyosul fölötte a találóan Terminusnak elnevezett világvége.
„Az EJP-k* előtt úgy képzeltem az időutazást, mint valami konkrét dolgot, mintha a jövőt éppen olyan biztosan meg lehetne ismerni, mint a múltat. […] Amikor megemlítettem az instruktoromnak a lottót, ő azt mondta, hogy minden lottószám potenciálisan nyertes számként létezik egészen addig a pillanatig, amíg a nyertes számokat ki nem húzzák, és meg nem pillantják azokat. Amit én meg fogok tapasztalni az EJP-kben, magyarázta, az nem a lottóhúzás konkrét eredménye lesz, hanem csak a nyertes kombináció egy lehetősége.”
A könyv első felében élesen elkülönül egymástól a prológusban felvillantott, thrillerbe oltott tudományos-fantasztikum és a bűnügyi szál. Sweterlitsch előszeretettel halmozza a vallásos, elsősorban a keresztény szimbólumokat, ugyanakkor egyre mélyebbre merülünk a skandináv mitológiában is. Az időparadoxont a multiverzum elméletével oldja fel, a regény konfliktusai is ebből táplálkoznak: az ember pusztán statiszta a saját valóságában, egy egész életet csak azért él le, hogy epizódszereplő lehessen másvalaki életében.
„A megérkezés első szavai mindig hátborzongatók, olyan hangok visszhangjai, amelyeket még nem mondtak ki. A légiirányító 1997-ben még gyermek lehetett, vagy, amennyiben itt is nagyon fiatal, az is lehet, hogy még meg sem született, és soha nem is fog megszületni. Az egész élete csak az 1997-es körülmények egy lehetséges változata, semmi több – csak az én érkezésem miatt létezik, és amikor elmegyek, megszűnik létezni. Csak egy szellem, aki a saját lehetőségét kísérti.”
A Csillagok között hiperkockája a Letűnt világokban százholdas pagonyként terül szét előttünk. Az olvasó, amilyen örömmel merül el az időutazás elméletében, olyan elveszetten bolyong a történet „örök erdejében”. Mint a saját nyomait követő Micimackó és Malacka. A krimi és a sci-fi szál a könyv második felében farkába harapó kígyóként olvad egybe. A Terminus kíméletlenül szenvtelen fényében minden világossá lesz.
„…az élet az idő múlása nélkül értelmetlenné válik. Régen úgy gondolták, hogy a pokol az Isten hiánya, de a pokol a halál hiánya.”
A történet központi „tengelye”, aki körül ez az egész univerzum olyan olajozottan megfordul, nem más, mint a „talpraesett” főhősnő, Shannon Moss. Vagány csaj, aki ugyanakkor egy percre sem veszíti szem elől az emberi oldalát: rajong az X-aktákért, belehabarodik egy átlagos fickóba, tud elesett és reményvesztett lenni, miközben képes kifordítani a sarkaiból a világot. Méghozzá szó szerint! Végig vele tartunk ebben a nagy kalandban: a jelenben objektíven, a jövőben szubjektíven kísérjük figyelemmel őt. Shannon a mi biztos pontunk ebben a hagymázas, folyton önmagába visszaforduló világban, ahol a téridő újra és újra megpróbál minket kivetni magából. Jól eltalált figurája nélkül Sweterlitsch könyve a címéhez méltó módon süllyedne alá a feledésbe.
Az író mindent belesűrít regényébe: jelent és jövőt, űrhajókat és világvégét, sorozatgyilkost és mesterséges intelligenciát, horrort és tudományt. Eközben megidézi Philip K. Dick Különvéleményét és a True Detective spirituális transzcendenciáját. Vállalhatatlanul soknak tűnik mindez egyetlen könyvben, de Sweterlitsch tollából hitelt érdemlően oszlik szét a sorok között. Hátborzongatóan és gyönyörűen. A Letűnt világok egy időben és térben összekevert Rubik-kocka, amelyet külön öröm laponként fölfejteni.
Miközben minden apró darab a helyére simul a történet többrétegű kirakósában, az író végül önmaga ellen vall: „...úgy tűnt, mintha minden tragédia és öröm egy olyan tervbe illeszkedne, amelyet én felfogni sem tudok, egy hatalmas hurokba, amelyben minden tett és következmény összefügg. [...] egy kis időre rettenetesen logikussá vált, okot kapott, indokolt lett. De utána szétesett a kép. Nincs központi tengely, nincsenek okok. [...] Nincs benne logika. Az univerzum nem jó vagy rossz. Az univerzum hatalmas, és teljesen közömbös irántunk.” A végével egyet is érthetünk. De a többiben – kiváltképp a Letűnt világok elolvasása után – te vajon mennyire vagy képes hinni? Különösen a saját személyre szabott Terminusoddal a hátad mögött.
Szerző: Bányász Attila
*EJP: Elfogadhatatlan Jövőbeli Pálya (részletesebb magyarázatot róla a könyvben olvashattok!)
