A lázadás hangjai

Rusznyák Csaba | 2014. augusztus 02. |

B+

John Scalzi: A lázadás hangjai

Agave Könyvek, Budapest, 2014, 464 oldal, 3480 Ft


Első mondat: "Amikor a Polk kapitánya meghívta a hajóhídra, ahol végignézheti az ugrást a Danavar-rendszerbe, Sara Bair nagykövet tisztában volt azzal, hogy a protokoll értelmében nemet illene mondania a meghívásra." 

A Vének háborúja-sorozat főhőse, John Perry felforgatta az univerzumot az utolsó két könyvben, Az utolsó gyarmatban és a Zoe történetében. A Föld és a Gyarmati Szövetség szembenállásával az emberiség két részre szakadt, a több száz fajból álló idegen szövetség, a Konklávé pedig kész hasznot húzni a helyzetből – egyelőre ugyan békés, diplomáciai eszközökkel, de hát, ki tudja, mit hoz a jövő?

A lázadás hangjaiban Perry csak említés szintjén jelenik meg, a főszerepet ezúttal barátja, a Vén Trottyok egyik utolsó életben maradt tagja, Harry Wilson hadnagy tölti be, akit egy másodosztályú diplomáciai csapattal küldenek ide-oda a galaxisban, főleg vészhelyzeti, ún. tűzoltó feladatok ellátására. Wilson és társai természetesen azonnal egész világok sorsát befolyásoló események forgatagába csöppennek: űrhajók tűnnek el nyomtalanul, mindenfelé szabotőrök ütik fel a fejüket, és egy óriási összeesküvés körvonalai rajzolódnak ki a háttérben.

Scalzi eredetileg e-könyv formában dobta piacra a könyvet, méghozzá részletekben: a tizenhárom fejezetet szűk három hónap leforgása tette elérhetővé, majd sikere után megjelent a könyvesboltok polcain is. Ez az epizodikusság érződik is a kiadott regényen rendesen, és ez annak ellenére is problémás kicsit, hogy már az első rész, a Vének háborúja is meglehetősen pikareszk-jellegű volt. Az ugyanis csak a vége felé kezdett behozni egy, a fejezeteken átívelő sztoriszálat, addig remekül elvolt a „szuperkatonák kegyetlen élete a jövő interplanetáris háborúiban” felállásával.

A lázadás hangjaiban viszont Scalzi kezdettől fogva egy összetett, csavarokra és rejtélyekre épülő (néhol már-már krimiszerű) cselekménnyel dolgozik, aminek kevésbé tesz jót a darabosság. A lendület így időnként óhatatlanul megtörik, de a sztori szerencsére van olyan erőteljes és izgalmas, hogy ezen könnyen átlendüljön az olvasó. Sőt, bizonyos szempontból A lázadás hangjai a legjelentősebb adalék a szerző Vének háborúja-univerzumához. Míg ugyanis a többi könyv jellemzően személyesebb történeteket mesélt el az eposzi, galaktikus káosszal a háttérben, addig ez maga a galaktikus eposz.

Itt minden az óriási tétek, az emberiség szétszakadása, túlélése vagy pusztulása körül forog, és ezért is váltakoznak a szempontok Wilson és még féltucatnyi különböző pozícióban lévő mellékszereplő közt. Lényegesen nagyobb rálátásunk van így az eseményekre, a teljes képre, mint korábban. Ezzel a kis stílusváltással van, ami eltűnt, vagy legalábbis visszaszorult (morális dilemmák, karakterdrámák), és van, ami megmaradt (az univerzum kegyetlenségének, brutalitásának és a szereplők ehhez viszonyuló száraz humorának baromi szórakoztató egyensúlya).

Mivel Scalzi szokásosan remekül ír, ezek az irányváltások inkább pozitívak, mint negatívak – egy sorozatnak se jó ugyanis, ha önmagát ismételgeti, és az is biztos, hogy ebben az univerzumban még rengeteg kiaknázatlan lehetőség van. Plusz, ha minden igaz, Scalzi már dolgozik is a folytatáson, ami már csak azért is szerencsés, mert A lázadás hangjai fentebb említett rejtélyei még az utolsó oldalakon is rejtélyek lesznek – a könyvnek van ugyan egyfajta lezárása, de attól a cselekmény egyes, igen fontos szálai még bőven lógva maradnak a levegőben. Pedig nem akármilyen kulimászba keveredik benne az emberiség.