Nyáry Luca: Azon aggódom, hogy innentől más lenne minden

„Éhgyomorra nem lehet fontos döntéseket hozni,” jelenti ki Ilonka, ahogy lerakja elém a húslevest. Ugyanaz a mozdulat már huszonhárom éve.

Ő nem a megszokás rabja, de a kedvemért úgy tesz, mintha az lenne,

most is türelmesen hallgatja, ahogy felsorolom neki a számtalan okot, amiért borzalmas főnök lennék. Azzal kezdem, hogy eleve nem jutott eszembe, hogy előléptetésért folyamodjak, igazgató meg pláne nem terveztem lenni. 

Tudják azt ők is nagyon jól, hogy a változás ellentéte vagyok, mégis pont erre kérnek.

Ugyanakkor nyitom meg a postafiókomat reggelente, és ugyanolyan precizitással nézek át minden olvasatlan üzenetet, mint az első napon amikor felvettek az intézethez. Ugyanúgy iszom a kávémat, tej nélkül, két cukorral, és ugyanabban a sorrendben kínálom végig a kollégákat, akiknek minden nap ugyanazzal a rekedtes, buzgó szervusszal köszönök. Azon aggódom, hogy innentől más lenne minden, az emailek, a kávé, a köszönés. És végül a többiekre gondolok, a súlyukra a vállamon, hogy mennyire szeretnék elég erős lenni ahhoz, hogy cipeljem őket. 

Ilona megvárja, amíg elcsendesedem, hadd higgyem, hogy nem tudta előre a választ.

„Még most is azt hiszed, hogy a félelem rossz. Pedig pont attól lennél jó vezető, mert aggódsz értük.

Mert törődsz velük. És ha ezért nemet mondasz, akkor Misikém, nem csak gyenge vagy, de hülye is.”

Elmosolyodom. A nagyapám még kiskoromban megesketett engem, hogy nem veszek el olyan nőt, aki okosabb nálam, de szerencsére sosem állt szándékomban betartani ezt az ígéretet. Ha magamban egyelőre nem is merek hinni, az ő minden szavát úgy hiszem, mintha isten szava lenne.

Elvállalom a munkát. És megpróbálom olyan jól csinálni, ahogy ő hiszi, hogy képes vagyok rá, mert szeretném, hogy igaza legyen.

Ha igazgatónak nem is tehetem meg magam helyett, a sorsomat, sőt, az egész világ sorsát is bármikor rábíznám.