Az 1956-os forradalom eseményeiről minden évben megemlékeznek az iskolások, mégis nehéz nem pátoszos hősi legendaként tekinteni rá, hanem egy olyan élethelyzetként, amelyben hús-vér emberek vettek részt. Monica Porter magyar származású írót a családja története indította arra, hogy ifjúsági regényben dolgozza fel az ismert történelmi eseményt. A budai vár Vagányai című könyv hősei egy hétköznapi kiskamaszbanda életét élik, egészen addig, amíg a forradalom szele már a budai vár labirintusos pincéibe is elér.
1956-ban járunk, Riki és barátai, a Vagányok úgy élnek, mint az átlagos kiskamaszok: bandáznak és különféle kalandokba keverednek. Teszik mindezt például a romos budai vár titkos alagútjaiban, ugyanis Riki édesapja felel az épület karbantartásáért, ahová így a gyerekek szabad bejárást kapnak.
Monica Porter: A budai vár Vagányai (részlet)
Előszó
1956 októberének végén járunk. A helyszín Budapest. A Magyar Népköztársaság számos szomszéd országhoz hasonlóan a második világháborúban elszenvedett vereség óta Oroszország hatalmas kommunista birodalmának, a Szovjetuniónak a markában van. A lakosság régóta szeretne megszabadulni a kegyetlen diktatúrától. És most végre a felszabadulás halvány reménysugarai is megcsillannak az őszi napsütésben.
A szovjet diktátor, Joszif Sztálin három évvel korábban meghalt, és ennek következtében az egész térségben valamivel elviselhetőbbé vált az élet. Magyarország zsarnoka, a gyűlölt Rákosi Mátyás végre lemondott, de az Államvédelmi Osztály új nevén, Államvédelmi Hatóságként még éberen figyelteti az állampolgárokat. A szervezet hírhedt titkosrendőrei, az ávósok közutálatnak örvendenek az egész országban.
Az emberek reménykedni kezdenek a valódi változásban. Szabadságról és emberi jogokról beszélgetnek, bár a legtöbben csak suttogva.
A tizenhárom éves Teller Riki és bandája, a Vagányok rendszeresen találkoznak föld alatti főhadiszállásukon a romos várfalak között. Riki a várban él édesapjával, az egykor szebb napokat látott királyi palota gondnokával. A háború alatt súlyosan lebombázták a teljes Várnegyedet, azóta siralmas állapotban van. Azonban még egy romos palotának is szüksége van valakire, aki felügyeli és gondját viseli, így ez a romhalmaz a kettejük otthona.
A Vagányok óvodás koruk óta ismerik egymást, nemcsak barátok, hanem igazi szövetségesek. Szabad lelkű srácok, akik szerencsétlenségükre egy olyan diktatúrában kénytelenek élni, amely megszabja, miként kell gondolkodniuk és cselekedniük. Ha most megkérdeznék őket, hogy mégis mi ellen lázadnak, a válaszuk az lenne: mindaz ellen, ami most körülöttük történik.
Első fejezet
A titkos főhadiszállás
Az összetákolt faasztalon petróleumlámpa égett, kísérteties árnyékok vetültek a mészkőfalra és a magas, boltíves mennyezetre. Aki először jár a budai vár föld alatti birodalmában, barlangszerű kamráiban és sötét, kanyargós alagútjaiban, annak valószínűleg nyugtalanítónak tűnik a helyszín. Riki és iskolatársai azonban már megszokták ezt a félelmetes föld alatti világot. Számukra egyáltalán nem volt benne semmi kísérteties vagy ijesztő. Épp ellenkezőleg, biztos menedéket jelentett a kinti politikai zűrzavar elől. Az igazi veszély jelenleg a város utcáin leselkedett rájuk. A Vagányok tudták, hogy a palota alatt biztonságban vannak. Amíg el nem hagyják főhadiszállásukat, az ódon borospincét, a hatóságok számára elérhetetlenek maradnak. Azonban ügyelniük kellett arra, hogy ne tévedjenek túl messzire a homályos folyosók útvesztőjében, mert soha nem találnak vissza.
Késő délután volt. Szokás szerint dohos, régi székeken,
rozoga zsámolyokon üldögéltek, és málnaszörpöt szürcsöltek.
– Megehetem Klára néni utolsó sajtos pogácsáját? – kérdezte Jancsi, az asztalon lévő tányér felé nyúlva. – Nagyon finom lett.
– Vedd csak el – mosolyodott el Riki. – Nem is értem, Jancsi, ha egész nap tömöd magad, hogy lehetsz ilyen sovány?
Jancsinak már tele volt a szája.
– Nem tehetek róla, mindig éhes vagyok – motyogta. – Anya azt mondja, azért, mert túl sok a felesleges energiám.
Rikiből feltört a röhögés, szájából hosszú sugárban spriccelt a málnaszörp.
– Ne hülyéskedjetek már! Térjünk vissza a fontos dolgokhoz – vágott közbe Feri, aki mindig elsőként vette át a vezetést. – Ennek a sok szóbeszédnek a szabadságról és a demokráciáról biztosan van valami értelme. Talán most megváltozik az életünk. Riki, mit mondott az unokatestvéred, Ottó, hány egyetemista van ebben az egészben? És mik a követeléseik?
Riki, mielőtt válaszolt volna, nadrágjába törölte málnaszörptől ragacsos kezét, majd jelentőségteljesen végignézett a társaságon, mint aki fontos információkat készül megosztani.
– Ottó azt mondta, hogy az egyetemen szinte mindenki csatlakozott a mozgalomhoz. A nénikémék rettenetesen aggódnak, hogy összeverik vagy dutyiba kerül, mert szerintük ezt már nem fogja tolerálni a rendszer. Független Magyarországot akarnak, és azt, hogy az összes szovjet csapat távozzon, demokratikus választásokat, szólásszabadságot... Ja igen, és követelik, hogy a Ligetnél a bődületes Sztálin-szobrot bontsák le!
– Hurrá! – kiáltotta Marika. – Azt szívesen megnézném!
– Kétszeres hurrá! – visszhangozta a húga, Piroska, akinek egyáltalán nem kellett volna ott lennie, hiszen még csak tizenegy éves múlt. Hiába győzködték a többiek, hogy túl kicsi ahhoz, hogy csatlakozzon hozzájuk, a makacs kislány, amikor csak tehette, velük lógott.
Bálint aznap délután először szólalt meg.
– Én is sze-sze-szeretném látni, ahogy az a szo-szoszobor le-e-esik.
Dadogása miatt gyakran inkább magában tartotta a gondolatait. Így könnyebb volt az élet.
Amíg az iskolában a többi gyerek gúnyolta emiatt, a Vagányok nem törődtek a beszédhibájával.
Sokkal többet számított nekik Bálint jelleme: mindig megbízható és becsületes volt, tudták, hogy soha nem hagyná őket cserben. Emellett egy okos könyvmolynak tartották, aki gyakran segített nekik a házi feladatban.
Meglepő módon a Vagányok közé tartozott az iskola legszebb és legnépszerűbb lánya, Petra is. Hullámos szőke hajával, melegbarna szemével és hibátlan arcbőrével kitűnt osztálytársai közül. Nem beszélve a ruháiról – sokkal szebbek voltak, mint bárki másé a suliban –, amelyek tökéletesen illettek rá. Ez akkoriban nagy szó volt egy olyan szegény országban, ahol a legtöbb gyerek mások kinőtt ruháit hordta. Ezért mindenki tudni akarta, hogy Petra honnan tett szert a remek ruháira. A kérdés különösebb találgatás nélkül megválaszolható volt: családi összeköttetésekkel.
Az apja egy állami palackozóüzem igazgatója volt. Szülei jó ideje a kommunista párt megbecsült tagjainak számítottak. Baráti kapcsolatot ápoltak különböző kormánytisztviselőkkel és a rettegett Államvédelmi Hatóság embereivel. Emiatt különleges kiváltságokat élveztek, például bármikor importáruhoz juthattak, amely a boltokban az átlagember számára elérhetetlen volt. Petra szülei folyton figyelmeztették lányukat, hogy legyen tisztelettudó azokkal, akik egyenruhát viselnek, hatalmat gyakorolnak, és feltétlen tartsa távol magát a „polgári csökevények” gyerekeitől, vagyis a Vagányoktól.
Ő persze nem törődött velük. Utálta szülei hízelgő modorát, ahogyan befolyásos barátaikkal, az „elvtársakkal” érintkeztek. Abban az időben minden valamirevaló kommunistának kijárt ez az idegesítő megszólítás. Petra számára ezek a nagymenők hátborzongatóak és baljóslatúak voltak. A legrosszabbnak az ávósokat tartotta, akik mindig „árulókra” és „bajkeverőkre” vadásztak. Mindenki tudta, hogy kiszemelt áldozataik csakhamar az Andrássy úti székház nyirkos alagsori celláiban végzik. Olyan brutálisan bántak foglyaikkal, akiket a rendszer ellenségeinek tekintettek, hogy jó néhányan nem kerültek ki élve.
Nem csoda, hogy az emberek rettegtek tőlük.
Szüleinél gyakori vendég volt egy rossz arcú ávós férfi, aki kiváltképp megrémítette Petrát. Eddig hallgatott róla, de tudta, hogy nem sokáig tarthatja magában. Az összes barátja közül Rikiben bízott egyedül, mert tudta róla, hogy érzékeny és gondoskodó. Megkönnyebbülés lenne megosztani vele mindazt, ami nyomasztja – de nem ma. Egyelőre Petra figyelmét is a Budapesten kialakult helyzet kötötte le.
– Ha engem kérdezel, itt hamarosan kirobban valami – jegyezte meg.
– Tudsz valamit, Petra? – kérdezte Riki.
– Tegnap este a szüleim előttem vitatkoztak. Szörnyen aggódnak, hogy ha ezek a reformok megvalósulnak, a kormánypárti cimboráik elveszítik állásaikat. Amikor pedig azon sírtak, hogy mindez nem történt volna meg, ha Sztálin még élne, már nem bírtam tovább, és hangosan elröhögtem magam. Ezen aztán annyira feldühödtek, hogy bezavartak a szobámba.
Feri hangosan füttyentett egyet.
– Ha már a te szüleid is aggódnak, az igazán jó hír!
Riki egyetértően bólogatott.
– Tartsuk nyitva a fülünket! Ha valaki hall valami fontosat, arról mindannyiunknak tudni kell! Én holnap megyek Pestre Klára nénihez. Talán már neki is vannak hírei.
– Jó terv – helyeselt Marika. – De most már indulnunk kellene, mert hamarosan besötétedik.
Felmásztak a kőlépcsőn, és Riki kikísérte a barátait az udvarra.
Elköszönt tőlük, aztán elindult, hogy megkeresse az apját.
Teller Sándor, miután megtette szokásos körútját, és ellenőrizte a nemrég megjavított vízvezetéket, leült az asztalához, hogy összeírja a másnapi teendőit. Ő és Riki a régi cselédszállás épen maradt részében laktak. Sándor egész élete a budai várhoz kötődött. Már az apja is gondnokként szolgált Horthy kormányzó rezidenciáján a két világháború között. Aztán a németek elfoglalták Magyarországot, és leváltották Horthyt. Budapest ostroma idején az oroszok és a németek ádáz harcot vívtak a város fennhatóságáért. Mivel a vár volt a nácik utolsó erődítménye, az orosz repülőgépek folyamatosan bombázták, ami pedig megmaradt belőle, azt ágyúikkal lőtték szét. Az ötvennapos ostrom alatt, amikor a várat kegyetlenül pusztították, Sándor apja is meghalt egy robbanásban. Azóta az egykori királyi palota romokban hevert.
A háború után a magyar kormánynak nem volt pénze a helyreállítására, és egyébként sem tudták, hogy mit kezdjenek vele – a királyi paloták és a monarchiagyűlölő kommunisták nem igazán illettek össze. Sándor munkáját rosszul fizették, de legalább kellő távolságra volt a diktatúra borzalmaitól. Többnyire békén hagyták, csak végezze a munkáját.
Bátor a lábánál feküdt, csukott szemmel. A termetes, hófehér szőrű kuvaszt eredetileg királyi őrkutyának, valamint tulajdon- és jószágőrzésre tenyésztették. Bátor nemcsak erős, hanem okos, hűséges és gyors lábú kutya volt. Sándor nem boldogult volna Bátor nélkül. Nemcsak a vár őrzésében vették hasznát, de Bátor gazdáinak biztonságára is ügyelt, különösen akkor, amikor Sándor és Riki a Dunára néző elvadult domboldalon járt. A háborút követően ez a vidék dzsungellé változott, csavargók, alkoholisták és piti tolvajok otthona lett.
A fenyegető környéket sötétedés után tanácsos volt elkerülni.
Sándor feladatai közé tartozott, hogy távol tartsa a betolakodókat. Igaz, hogy romokban állt a vár, de mégis az állam tulajdona, ezért illetékteleneknek tilos volt a belépés. Bátor már nem egy kéretlen látogatóval szállt szembe, miután szimatot fogott. Némelyikük megpróbált felülkerekedni, de a kuvasszal történő összecsapásban vesztésre volt ítélve. A kilencéves Bátor már az öregkor küszöbén állt, de még mindig nem volt tanácsos kikezdeni vele.
Riki bekopogott az apja ajtaján.
– Szia, papa! Van valami elintéznivaló vacsora előtt?
Sándor felnézett, és elmosolyodott. Mióta a felesége, Jolán három éve meghalt, Riki és ő különösen közel kerültek egymáshoz. A rák túl korán vitte el feleségét, és hosszú ideig gyötrelmes volt a gyász. Riki segített neki átvészelni. Bár még gyerek volt, több megértést mutatott, mint egy felnőtt. Ez a szelíd és figyelmes fiú más volt, mint azok a kemény srácok a város utcáin, akik mindig meg tudták magukat védeni. Sándor aggódott miatta, veszélyes időket éltek. Ezért örült, hogy a fiúnak megvolt a szoros baráti köre, akik vigyáztak egymásra.
– Elvinnéd Bátort sétálni?
Riki bólintott, és odaszólt a kutyának, aki felállt, és megrázta hosszú, bozontos farkát. Imádta Bátort, az első számú társát és testőrét.
Bátorral az oldalán legyőzhetetlennek érezte magát.
A kutya követte őt a huzatos folyosón az oldalsó bejárat felé.
Az apja gyakran mesélt a palotáról és annak csodálatos múltjáról. Riki elképzelte Mátyás királyt talpig selyemben, mellén katonai kitüntetésekkel, amint alattvalóival körülvéve a trónján ül. Megjelent előtte a pazar díszterem, ahol gazdagon díszített ezüsttálakon pompás fejedelmi étkek sorakoznak: egészben sült malac almával a szájában, vagy például konyakban pácolt, fekete cseresznyével töltött fácán. Látta, amint a főhercegek és grófnők pompás ruhákban, drágakövekkel díszített ékszerekkel vonulnak végig a kétszáz szobán. Hihetetlen, hogy mennyire más lett itt minden, gondolta magában. Hová tűnt a csillogás és a pompa? Minden olyan unalmas és szürke.
Riki és Bátor a Halászbástya kilátója felé vették az irányt. A fiú imádta a kilátást a magas kőtornyokkal szegélyezett és a belövések által megcsonkított oszlopsorból. Megnézte a Duna kanyargó ívét és balra a Margit-szigetet. A túlsó parton Pest, a város másik fele, az épületek burjánzó összevisszasága terült el előtte. Elégedetten szemlélte, hogy a pesti oldal még mindig olyan lapos, mint amilyen dombos a budai. A bástya északi végénél Riki a kőpárkánynak támaszkodott, és lenézett a vadregényes domboldalra. Leszállt az alkonyat. Ez a furcsa senki földje gyakran volt a Vagányok titkos játszótere. Különösen Riki és Feri szeretett vadászni a sűrű növényzetben. Az évek során kiástak már néhány rozsdás puskát, amelyet a Wehrmacht katonái hagytak el a háború alatt, üres robbanótöltényeket és egy náci katonai vizespalackot. Eddigi legértékesebb szerzeményük azonban a termosz alakú, puskaporral teli tartály volt. Sorozatban meggyújtották, és már lövellt is a magasba a tiltott tűzijáték. Egy olyan városban, ahol nem léteztek játékboltok, gyakran előfordult, hogy a gyerekek veszélyes dolgokkal szórakoztatták magukat.
Riki egyszer csak a fák közül kiszűrődő hangokra lett figyelmes, és azon gondolkodott, hogy lekísérje-e a kutyát a domboldalon. A kuvaszt szívós szabadtéri életre tenyésztették, és ha Riki lemegy vele, tudta, hogy Bátor mindenáron kaparni szeretne majd az aljnövényzetben. Úgy sejtette, hogy odalent talán Árpád bácsira bukkannának. A környéken élő csavargót a Vagányok kifejezetten rokonszenvesnek találták. Sokat nem tudtak a mogorva öregről azon kívül, hogy harcolt a háborúban. De hogy hol, és kinek az oldalán? Rejtély. Hatalmas ember volt, nagy lapátkezekkel és borzas szakállal. Amikor a szúrós, sötét szemével ránézett valakire, egészen félelmetes látványt nyújtott.
Riki azonban érezte, hogy Árpád a szíve mélyén jó ember.
Ellentétben a többi jöttmenttel, akikkel arrafelé találkozott.
Végül úgy döntött, hogy inkább hazafelé veszi az irányt. Beszélni akart apjával a városban történt politikai fejleményekről, és arról az érzésről, hogy valami nagy dolog van készülőben. Különös izgalmat érzett, ami némi aggodalommal vegyült. Bátorral a nyomában átkelt a Szentháromság téren, majd megkerülte a környéket, és visszafordult a királyi palota felé.
A Várnegyed macskaköves utcáin még ennyi évvel a háború után is alig lehetett ép házat látni. Elhaladtak a gazzal benőtt romhalmok mellett, de Riki alig vette észre őket. Megszokta a pusztulás látványát. A kihalt utcák ma este szokatlanul csendesek voltak. Egyszer hallotta valahol a vihar előtti csend kifejezést, és azon tűnődött, vajon ez lenne-e az.