Ha a tökéletes estimesés kötetet keresed, megtaláltad! Az Álomjáró Márton minden ovisnak és kisiskolásnak garantálja a fantáziadús és békés álmokat. A könyv főszereplője, Szabó Marci egy mindennapi kisfiú, aki éjjelente Álomjáró Mártonként csodákkal és kalandokkal teli álomvilágban jár. Legjobb barátja Medve, aki ebben a világban egy hatalmas, védelmező társ, míg az ébrenlétben egy egyszerű játékmackónak látszik. Marci és Medve együtt járja az álmokat minden este, miután a kisfiú elalszik, és átlép a titkos életébe. Olvass bele!
Ők ketten minden képzeletet felülmúló kalandokban vesznek részt, hajóra szállnak, érdekes idegenekkel ismerkednek össze, a tenger mélyére merülnek, megkeresik Medve elveszett alvómaciját, bűvös festékekkel festik ki kunyhójukat, vagy vacsorára várnak egy különleges tündérlányt. És mint minden gyerek, otthon érzik magukat egy világban, ahol bármi megtörténhet. A mesék amellett, hogy fantasztikus tájakra repítik a mesét hallgató gyerekeket, segíthetnek megérteni önmagukat és feldolgozni a legnehezebb helyzeteket is. Majoros Nóra lírai hangulatú, kalandos álommeséit Maros Krisztina egyszerű, békés álomképei díszítik. Olvasd el az első mesét Majoros Nóra legújabb könyvéből!
Majoros Nóra: Álomjáró Márton
(Illusztrálta: Maros Krisztina)
Szabó Márton – ez volt a kisfiú neve, amikor ébren volt. Hétköznapi kisfiú volt: egy közepes méretű falu általános iskolájába járt, szerette az olvasást meg a környezetismeretet, de a tornaórát csak akkor, ha nem kellett kislabdát hajigálni. Délutánonként esős időben legózott, napsütésben a kertben játszott, vagy átkéredzkedett Krisztiánhoz, a barátjához. Esténként csak hosszas unszolásra ment el fürdeni, és még hosszabb unszolásra jött ki a fürdőkádból. Amikor végre ágyba bújt, egy delfines takarót húzott magára, a feje alá gyűrte a kispárnát, magához szorította az alvómaciját, lekattintotta az éjjeli lámpát, és elaludt.
Ekkor kezdődött Marci másik, különleges élete.
Az ébrenléten túl a kisfiút Álomjáró Mártonnak hívták. Amikor először érkezett meg Álomföldre, idegennek és barátságtalannak tűnt a vidék. Minden álom ijesztő volt. Az anyukája mindent megpróbált, hogy segítsen Marcinak: esti mesét mondott, énekelt, felkapcsolta az éjjeli lámpát, de egyik sem használt. Végül elvitte Marcit egy boltba, ahol macikat lehetett kapni. Úgy tartják, az alvómacik segítenek legyőzni a rossz álmokat.
Marci körülnézett. Volt ott mindenféle színű és formájú medve. Végül Marci az egyik sarokban meglátott egy fakóbarna, borzas, komor képű medvét.
– Őt akarom! – mondta, és magához szorította.
Amikor vele együtt lépett be az álom kapuján, az alvómaci megváltozott: Marci fölé magasodott, és szőrös mancsával a kisfiú kezét fogta. Marci ámulva nézett fel rá, a medve pedig rámosolygott.
– Medve vagyok – mutatkozott be.
Innentől kezdve Marci és Medve minden éjjel együtt indultak Álomföldre. Marci már nem félt, de az ismeretlen vidék csak ismeretlen maradt.
Egy éjjel éppen egy dombvidéken jártak, ahol eltévedtek, mert minden kupac hajszálpontosan ugyanúgy nézett ki.
– Találj ki valamit, hogy ne legyen olyan unalmas ez a táj! – dörmögte Medve.
– No de mit?
– Nem tudom. Én csak egy medve vagyok, nincs fantáziám.
Marci leült a domb tetejére, és sokáig gondolkodott. Medve addig elhevert a fűben.
– Megvan! – kiáltott fel Marci. – Építsünk egy házat!
– Az nem lesz jó? – kérdezte Medve egy icipici házra mutatva a harmadik domb hajlatában.
Marci nem szólt, csak felugrott, és szaladni kezdett.
Medve a levegőbe szagolt:
Marci lábnyomának kakukkfűillata volt.
Mire Medve odaért, Marci már a ház előtt állt. A szeme úgy ragyogott, mint a csillagok.
– Látod, Medve? Ez lesz a házunk!
Medve kételkedve nézte a kidőlt-bedőlt falú viskót. Üres volt. Még egy pók sem lakott a sarokban.
– Majd meglátod, milyen csodaszép lesz! Na, ne állj olyan bambán, hanem segíts kiegyenesíteni a falakat!
Medve csak hummogott, de azért csinálta, amit Marci mondott. Hol itt dőlt neki a falnak, hol ott, míg végül olyan egyenesen állt a ház minden oldala, mintha kivasalták volna.
Marci elégedetten nézett körül. Körbesimította a foltos, kopott falakat, aztán felnézett. A tetőn tátongó lyukon bekukucskáltak a bárányfelhők.
– Megjavítjuk azt is! Gyere utánam!
Medve követte Marcit a házon kívülre.
– Ott egy patak, sásos a partja. Gyí, maci! – nevetett fel Marci, és a medve hátára pattant.
Medvének meg sem kottyant egy olyan madárcsontú kisfiú, mint Marci. Trappolva ügetett a patakig. Ott aztán Marci leugrott a hátáról, elővette a zsebkését, és vágott vele egy kazalra való sást. A sáskupacot feltornyozta Medve hátára.
Medve ki sem látott a kupacból, de rendületlenül vitte dombra fel, aztán dombról le. Marci meg terelgette.
– Én vagyok a kazalpásztor! – rikoltotta, és újra meg újra körbefutotta a kupacot.
– Ötször többet futottál, mint kellett volna – jegyezte meg Medve, amikor fújtatva ledobta a sást a ház mellett.
– Ne oda tedd, hanem rá!
– Rá? Csak így, boglyasan?
Marci bólintott, pedig rázuttyantotta a ház tetejére.
– Most fújd meg!
Medve alulról felfelé visszafújta a lepotyogó szálakat. Többet le sem estek, úgy álltak a tetőn, mintha odanőttek volna.
– Nagyon ügyes vagy, Medve!
Medve ásított, és elindult befelé.
– Várj, még nem vagyunk készen!
Ám Medve, ha válaszolt is valamit, az inkább horkolásnak tűnt. Marci még gyönyörködött egy kicsit a házban, aztán bebújt Medve mellé. Csak úgy fért el, ha a bozontos bundába gömbölyödött.
– Mézszagú vagy – súgta, és átaludta magát a valóságos reggelbe.