Björn Borg tizenöt évesen robbant be a tenisz élvonalába, és néhány év alatt örökre megváltoztatta a sportágat. Tizenegy Grand Slam-trófeát nyert, köztük öt egymást követő wimbledoni címet, és minden idők egyik legnagyobb játékosaként vált legendává. 26 évesen hirtelen visszavonult, és eltűnt a tenisz világából. A legenda azonban most megtörte a csendet, és memoárban vallott a küzdelmeiről, a bukásról és az újrakezdésről. A könyv magyarul is olvasható, mutatunk belőle egy részletet!
Björn Borg: Szívdobbanások (részlet)
13.
TENISZ ÉS A ROCK AND ROLL
A zene világában sokat hallani több hónapig, olykor egy egész évig tartó világ körüli turnékról. Ugyanígy van ez a tenisztornákkal. Amint véget ér az egyik, már kezdődik is a másik. Minden játékosnak ki kell dolgoznia egy pontos éves tervet, hogy mely versenyekre nevez be.
Nekem például ez azt jelentette, hogy én csak egyszer vettem részt az ausztrál nyílt bajnokságon, annak ellenére, hogy az része volt a Grand Slam-tornáknak. 1977 és 82 között az ausztrál nyílt bajnokságot mindig az év végén rendezték, amikor én inkább a családommal pihentem ki a hosszú szezon fáradalmait, és készültem a következő évre. Egy versenyszezonban nagyon sok versenyt rendeznek, és nagyon nehéz szabadságra menni. Az ember nyilván részt akar venni a versenyeken, az ATP-tornákon, a szponzorok miatt is, de ez a sport nagyon kemény, és nagyon igénybe veszi a testet. Ráadásul Ausztrália nagyon messze is van. Egyetlen egyszer, 1974-ben, mégis részt vettem az ausztrál nyílt bajnokságon, mert ott került megrendezésre a Masters döntő is Melbourne-ben.
Vajon elutaztam volna Melbourne-be, ha lehetőségem lett volna megnyerni az igazi Grand Slamet? Persze.
Ha megnyertem volna az amerikai nyílt bajnokságot, nagyon is csábító lett volna, hiszen egészen eddig mindössze öt versenyzőnek sikerült ez a teljesítmény. A legendás Rod Laver volt az egyetlen, akinek kétszer is sikerült, 1962-ben és 1969-ben.
Azokban az években, amikor a verseny aktuális lehetett számomra, az ausztrál nyílt bajnokságot decemberben rendezték. A verseny elhúzódott karácsonyon és Szilveszteren át egészen januárig. Rajtam kívül tehát mások is inkább kihagyták. Később, az egész ausztrál nyílt bajnokságot áttették az az ünnepek utáni időszakra, ez az oka annak, hogy mostanában már minden sportoló részt vesz a versenyen. A másik ok pedig az ATP-pontok begyűjtése, ami manapság nagyon nehéz. Az összes nagy tornán részt kell venni, ezt még a szponzori szerződések is előírják. Szerencsére azonban ma már a versenyeket jobban elosztják az év során.
*
Sok teniszező és rockzenész ismeri egymást, és gyakran jó kapcsolatot is ápolnak egymással. Életünk sokban hasonlít az állandó utazgatások miatt, és gyakran ugyanazokban a szállodákban szállunk meg. A különbség csak annyi, hogy mi nappal vagyunk ébren, ők pedig éjszaka.
Noha az amerikai nyílt bajnokság több tekintetben is kifogott rajtam, New York mindig is sokat jelentett nekem. Van ott egy fajta életritmus, ami sehol máshol nincs. Vitasszal sokat találkoztunk, amikor egyidőben tartózkodtunk ott, néha még magával hozta barátját, Peter Frampton gitárost is, és együtt mentünk étterembe vagy bárba. Előfordult az is, hogy Vitasszal a Madison Square Gardenbe mentünk, mert Frampton ott koncertezett. Sok zenészhez hasonlóan Frampton is szerette a teniszt. Előfordult, hogy éppen a Madison Square Gardenben teniszeztünk, így az ottani arénában találkoztunk,
Valójában mindig csak a szerencsés véletlennek volt köszönhető, hogy egyidőben egy helyen tartózkodtunk egy sor zenésszel.
Ráadásul soha nem lehetett tudni, mikor, melyik városban futunk össze legközelebb.
Sydneyben találkoztunk egy fiatal zenészekből álló, éppen akkor befutó bandával. Ők voltak a „The Police”. Dubaiban pedig Tina Turnerrel futottam össze. Vele a későbbiek során többször is találkoztam, de leginkább a szólókarrierje elején, az Ike Turnerrel való bántalmazó házassága utáni nehéz időkben. Pár alkalommal eljött hozzánk a szállodába, és zongorázott. Ilyenkor önmaga lehetett, a teljesítés kényszere nélkül. Csodálatos érzés volt egy szobában lenni vele és hallgatni a zenéjét.
Los Angelesben gyakran találkoztunk az Aerosmith együttes tagjaival, akik szívesen meghívtak buliba és magánkoncertjeikre. Miamiban, emlékszem, hogy Paul Simonnal találkoztam, aki azért tartózkodott a városban, mert éppen ott adott koncertet. Együtt mentünk el vacsorázni, utána pedig egy éjszakai mulatóban szórakoztunk hajnalig.
Az, hogy belevetettem magam én is az éjszakai életbe, attól függött, hogy versenyben voltam-e még vagy sem, mert verseny alatt természetesen szó sem lehetett éjszakai mulatozásról. Esténként szórakozni, majd másnap reggel teniszezni lehetetlen küldetés, legalábbis akkor, ha az ember a világelsők között akar lenni.
Gyakran csak néhány napunk, sőt néha csak pár óránk volt a döntő után, máris utaztunk tovább egy újabb városba, egy újabb versenyre. A zenészekhez hasonlóan, akiknek közvetlenül a koncert után mindent össze kellett pakolni, és máris indultak a turné következő állomására. Azt mondják, hogy Bob Dylan egy „végtelen turnén” vesz részt. Hát, pontosan így éreztük magunkat mi is egy-egy versenyszezonon. Az ember felkel, megreggelizik, bemelegítésként pötyög egyet, edz, vagy versenyez, eszik, edz vagy versenyez, kicsit pihen, majd lefekszik a szállodai szobájában, ami bárhol van is a nagyvilágban, pontosan ugyanúgy néz ki. Másnap pedig újra indul a verkli. Lehet, hogy kívülről mindez fényűzőnek tűnik, de nagyon hamar megszokottá válik, amit nehéz megérteni, ha az ember nincs benne.
Egyik este Vitasszal összefutottunk a Pink Floyd egyik tagjával, Roger Watersszel. Elhatároztuk, hogy elmegyünk vacsorázni.
Roger imádta a teniszt, és amikor csak ideje engedte, maga is teniszezett. Mivel mindannyian a Beverly Hills Hotelben laktunk, vacsora közben megállapodtunk, hogy másnap reggel közösen játszunk egyet. Amikor elbúcsúztunk, Roger visszatért a szállodába lefeküdni. Elvileg mi is ezt akartuk, de az utolsó pillanatban meggondoltuk magunkat, és inkább betértünk a sarki bárba, egy lefekvés előtti utolsó italra. Persze az egyből lett több is, és hamarosan az éjszakai élet forgatagában találtuk magunkat. Iszonyatosan kínos volt, amikor hazafelé támolyogva találkoztunk Rogerrel. Talpig teniszruhában állt a pályán, és szerváit gyakorolta, miközben mi csak arra voltunk képesek, hogy bedőljünk az ágyba.
Vitas gyakran járt össze sportrajongó zenészekkel, és ő vitt magával mindenféle koncertekre. Elvitt a focibolond Rod Steward koncertjére vagy Elton Johnéra, aki mindig vitt magával egy teniszedzőt a turnéira. Vitas maga is ügyesen gitározott. Megvolt a tehetsége, ráadásul nem mástól vett leckéket, mint magától a virtuóz Santanától, aki bizonyos időközönként megjelent nála. Vitas anyukája, Aldona, akit mi teniszezők egyszerűen csak Mrs. G-nek hívtunk, néha szabadkozott fia zenei érdeklődése miatt. Azt mondta, hogy Vitas csak akkor veszi komolyan az edzéseket, amikor velem játszik. Ha a többi teniszezővel játszott, akkor mindig kivitte magával a hangfalait a pályára, és játék közben bömböltette a zenét.
*
Otthon, a falamat egy egészen különleges emlék díszíti azokból az időkből, amikor sokat lógtunk New York bárjaiban, leginkább a Studio 54-ben. Imádtam azt a helyet. Egy régi színházépületből alakítottak ki Manhattanben, közel a Central Parkhoz. Volt benne egy hatalmas táncparkett, nagy galéria és egy irdatlan nagy bárpult. Ezen kívül számos félreeső zúg, ahol az ember nyugton lehetett, és azt csinált, amit akart. Mindenféle híresség megfordult ott. A legfelkapottabb zenészek, festők, üzletemberek, fotómodellek, táncosok – és mindenki más is. Vitasszal sokszor térünk be oda, sőt, egyszer még anyával, apával, nagymamámmal és nagypapámmal is. Valahogy teljesen természetesnek gondoltam, akármilyen bizarr ötletnek tűnik is. Én nem szégyenkeztem, ők pedig jól érezték magukat. Talán a nagymamám gondolta, hogy a zene túl hangos volt, és kicsit túl sok volt a drog.
Sokan úgy találták, hogy Vitas és én hasonlítunk egymásra, amit Vitas ki is használt, ha ebből előnye származott. „Broadway Vitas”-nak hívták, mert egy igazi mulattató, és az éjszakai élet gyakori vendége volt. Ráadásul mindig ő állta a számlát, akármekkora társasággal érkezett. Volt egy év, amikor neki volt a harmadik legnagyobb American Express számlája az egész világon, ami sokat elárul az életmódjáról.
Azokban az években, nem annyira a bulizás miatt tértem be a Studio 54-be. Számomra inkább csak egy izgalmas kikapcsolódásnak számított, mert őrült egy hely volt.
Az egyik legfantasztikusabb show, amit valaha is láttam, ott volt. Sokkal jobb, mint a Broadway, mivel az összes vendég egészen különlegesen nézett ki. Az ember sohasem tűnődött azon előre, hogy vajon jól fog-e szórakozni, vagy sem, mert előre tudta, hogy őrült hangulat lesz.
A tenisz továbbra is prioritás volt, de néha, amikor szabadnapom volt, és másnap nem kellett edzenem, megengedhettem magamnak néhány sört. Noha némileg törzsvendégnek számítottam, alig tudtam bárkinek is ott a nevét, miközben Vitas, majd később John McEnroe is, mindenkit ismertek, így be tudtak mutatni barátaiknak és ismerőseiknek.
Andy Warholt könnyű volt megkedvelni. Annyiban volt különleges, hogy egyszerre volt félénk és rámenős.
Néhányszor elkísértem a „The Factory” nevű lakásába, amit leginkább egy klub és a személyes műtermének a keverékeként lehetne jellemezni. Ha valamit, hát azt megbántam, hogy nem álltam kötélnek, amikor többször is megkért, hogy hadd készítsen rólam egy portrét az egészen egyedi technikájával. Több festményt is kaptam tőle, de már csak egyet őrzök, az egyik klasszikus Campbell’s Soup Cans címűt, amit még dedikált is nekem: To Björn from Andy Warhol.
Ez a kép otthon lóg a falamon, és emlékeztet azokra az évekre. Olyan időszaknak állít emléket, amelyet soha nem cserélnék el.
*
Elég érdekes, hogy azok a zenészek, akikkel a 70-es, 80-as években együtt lógtam, még mindig egyfajta szenior turnén zenélnek, ahogyan én is tettem korábban. Például Mats Wilanderrel egyszer Los Angelesben voltunk egy szenior tornán, amikor meghívtak minket egy stúdióba, ahol éppen a Rolling Stones vette fel legújabb albumát. Az egész délutánt Keith Richards fölé hajolva töltöttük, miközben ő a keverőpultnál ült és különböző dolgokkal kísérletezett. Az ember mindig nagyon örül, ha ilyen eseményeknek a részese lehet.
A Rolling Stones tagjaival sokszor találkoztam az évek során. Egyik ilyen találkozásunkra különösen jól emlékszem. 1977-ben történt.
Labbével egy csöndes estét terveztünk egy Masters torna után, de a végén mégiscsak a Studio 54-ben kötöttünk ki. Éppen akkor ott volt Mick Jagger is a barátaival. Az este azzal végződött, hogy felugrottunk Mickhez egy afterpartyra. A kanapén ültem, és Labbén röhögtem, mert azt vette a fejébe, hogy mutat Micknek néhány új táncmozdulatot. Borzasztóan vicces volt látni, és Mick is fergeteges hangulatban volt azon az éjszakán, csak saját magát adta. Nyugodtan, önfeledten.
Nem sokkal később, egyik este én már aludtam a szállodai szobámban, amikor Labbe felébresztett. Volt egy megállapodásunk, miszerint ő veszi fel mindig a telefonomat, de ez alkalommal mégis úgy gondolta, hogy nekem kéne. Mick akkori felesége volt a vonalban, Bianca Jagger. Unatkozott, és az iránt érdeklődött, hogy nem mennék-e át hozzá. Nem sokat teketóriáztam, felöltöztem és odamentem, és elindultunk bulizni.
*
A rockzenészek közül Lars Ulrich, a Metallica dobosa egészen különös szálakkal kötődött a teniszhez. Ő ugyanis a karizmatikus dán teniszező, Torben Ulrich fia. Torben pedig az a teniszező, aki nem volt hajlandó délelőtt meccset játszani. Cserébe viszont sok mindent rejtegetett a tarsolyában. Azon kívül, hogy jó teniszező volt, foglalkozott írással, filmkészítéssel és zeneszerzéssel is. Ezen kívül még szakállával és hosszú hajával is kitűnt a többiek közül. Sok tekintetben egy igazán eredeti figura volt. Először 1971-ben találkoztam vele Kingstonban, Jamaicában, amikor párost játszottunk. Ő volt egyébként az első, aki megtanította hogyan kell meditálni, és a jógát kiegészítő edzésként használni.
Fia, Lars gyakran elkísérte apját, így a tenisz a vérében volt. Ezért is örülök mindig, ha találkozom Larssal.
Egy dolog azért szöget ütött a fejemben, mégpedig az, hogy ritkán találkoztam svéd zenészekkel vagy művészekkel.
Ott van például a szuperegyüttes, az ABBA, akik szintén világhírre tettek szert, és pont annyit turnéztak, mint én. Mégis, mindössze egyetlen egyszer találkoztam velük a hangstúdiójukban otthon, Svédországban. Sajnos egyetlen koncertjükre sem jutottam el.
A svéd zenészek közül egyedül Ted Gärdestad vált számomra különlegessé. Az én korcsoportomban, vagyis az 1956-os születésűek között, ő volt az egyik legnagyobb tenisztehetség. Tizennégy éves korunkban én voltam a svéd ranglista vezetője, ő pedig a harmadik. Később mindketten befutottunk és tinisztárokká váltunk, csak éppen más-más területen. Ő, mint énekes és dalszövegíró, miután Björn és Benny az ABBÁ-ból kiadta Ted első albumát.
Teddel sokáig próbáltuk újra felvenni egymással a kapcsolatot, de ez egyre nehezebb lett, mert miután befejezte zenei karrierjét, belépett egy szektába. Többször is kérdeztem a bátyját, Kennethet, hogy segíthetek-e bármiben, de sajnos Ted mentális problémái egyre súlyosabbá váltak. Utoljára nem sokkal halála előtt láttam. Éppen leparkoltam az autómat a stockholmi NK áruház garázsában, és tartottam kifelé, amikor láttam, hogy az épület előtt áll. Mivel délelőtt tíz óra volt, azt hittem, hogy arra vár, hogy kinyisson az üzlet. Késésben voltam, így csak intettem neki és köszöntem, majd siettem tovább a találkozómra.
Amikor este hatkor visszatértem, még mindig ott állt, ugyanazon a helyen. Odaléptem hozzá, hogy beszélgessünk, de nem lehetett kapcsolatot teremteni vele. Nagyon lehangolt a dolog, és amikor nem sokkal később úgy döntött, hogy véget vet az életének, minden borzasztóan szomorúnak és igazságtalannak tűnt.
Ted fantasztikus srác volt. Kedves és irdatlan tehetséges. Teniszezőnek is és zenésznek is. Bármihez is nyúlt, keze alatt szinte minden arannyá változott. Egyik dalának címe „Helena”, és barátnőjének, Helena Anliotnak írta, aki az én első szerelmem volt.
*
Zene iránti érdeklődésem korán megmutatkozott Södertäljében, egy kis rádiónak köszönhetően, amin be tudtam fogni a Radio Luxemburg angol nyelvű adásait. Akkoriban ez egy magam korabeli fiú számára nagyon izgalmasnak és egzotikusnak tűnt. Mellette volt egy mikrofon is, így fel tudtam venni a zenéket a kis, hordozható magnómra, bár gyakran meg kellett szakítanom a felvételeket a „Björn, kész a vacsora” bekiabálások miatt.
Néhány évvel később kaptam egy saját lemezjátszót. Beatles, Elvis és a svéd Hep Stars voltak az első lemezeim.
Soha nem láttam élőben fellépni a Beatlest, és nem is találkoztam egyik tagjával sem, de különösen John Lennon dalai fogtak meg nagyon. Ezért is éreztem helyénvalónak, hogy a Patriciával köttetett esküvőnkön az általa szerzett „Woman” című dalt játszották a templomban.
Életem legszebb emlékei közül sok kapcsolódik a zenéhez, még ha én magam nem is játszottam egyetlen hangszeren sem. Imádom a zenét, és mindegy, hogy koncerten hallgatom, vagy otthon. A zene jobban megnyugtat, mint a csend.
Nyitókép forrása: unsplash.com