Az emberi magzat negyven héten át fejlődik, a várandós édesanyával való kapcsolata pedig ez idő alatt olyan, mint egy parazitának a gazdaszervezettel: míg az előbbi egyre többet és többet vesz, az utóbbi majdnem belehal. A keleti szürke óriáskenguru mindössze öt hétig vemhes, és a leghosszabban költő madarak, a vándoralbatroszok is befejezik a kotlást tizenegy hét után. A várandósság negyven hetéből mindegyik hétre jut legalább egy faj, amelyik már befejezte a szaporodást. Miért alakult ez így? Olvass bele Anna Blix norvég biológus és író A várandósság 40 hete című könyvébe!
A magyar nyelvű kiadás szakmai lektorai Mokos Judit PhD, biológus és Orbán Ildikó PhD, biológus.
Anna Blix: A várandósság 40 hete (részlet)
7. HÉT
Sötét burkot von körém az émelygés. Hullámként járja át a gyomromat és az agyamat. Rosszul vagyok, ha rádiót hallgatok, rosszul vagyok a képernyőtől és a gondolkodástól is. Csak fekszem az ágyban, a napot hányással indítom, és azzal is fejezem be, a kettő között pedig arra tartogatom az erőmet, hogy beszélgessek a hároméves kislányommal, amikor hazaér az óvodából; bejön a szobába, hogy együtt legyünk egy kicsit, de a hirtelen mozdulataitól csak még rosszabbul leszek; attól félek, hogy véletlenül hasba vág, de akkor biztosan lehányom. Megölel, mielőtt aludni megy, és ahogy a kicsi, dundi karjai a nyakam köré fonódnak, elhányom magam. Végtelen alagútnak tűnik ez az egész, ahonnan sosem jutok már ki a világba. Egy növekedő embrió használja a testemet; minden sejtosztódással erősebb, miközben én egyre csak gyengülök.
Egy nemzetség a tömlősgombák törzséből, a Cordyceps gombák, rovarokon élősködnek. Spóráikkal megfertőznek például egy lepkelárvát, majd szép lassan felzabálják belülről. Eközben a lárva még él, de a gomba átveszi az irányítást az agya fölött, és elintézi például, hogy neki kedvező helyre másszon: ássa magát be a földbe, vagy éppen kússzon fel egy szélben lengedező fűszál hegyére.
Végül a lárva elpusztul, a gomba pedig, miután teljesen elfoglalta és kitöltötte a testét, kitör onnan, a lárva fejrészébe telepet növeszt, amely új spórákat bocsát ki, hogy azokkal újabb lárvákat fertőzzön meg.[1]
Engem egy embrió irányít, amely szintén kitör majd a testemből, bár nem a fejemen, hanem a nemi szervemen át, és nem is fog felfalni, hiába olyan érzés.
Sms-t kapok egy barátnőmtől, akivel együtt járunk edzésre. Most is hív, de megírom neki, hogy nem tudok menni, és beavatom a titokba a parazitámról. Azt mondja, ő is terhes, pár héttel régebb óta, mint én. Sosem érezte magát jobban, jár edzeni, munkába, ragyog a bőre. Persze nagyon örülök neki, de nincs erőm válaszolni, annyira egyedül vagyok az örömömmel, hogy sikerült teherbe esnem, de közben elviselhetetlenül émelygek,
másra sem tudok gondolni, mint hogy sokáig kell majd a sötétben feküdnöm, nincs energiám gratulálni.
Még elmehetnék abortuszra, hogy visszakapjam a testemet, és megússzam az előttem álló kemény munkát. Norvégiában a 12. hétig dönthetek úgy, hogy elvetetem a magzatomat. Kiharcoltuk, hogy a nőknek rendelkezési joguk legyen a saját testük felett, akkor is, ha embrió lakik benne. De ezt a kicsit szeretném megtartani, és ez felülírja a saját jóllétemet a következő hónapokban. Érezni akarom, ahogy a hasamon fekszik, meg akarom ölelni, mellre tenni, megvédeni a világtól; jobban akarom most ezt a gyereket, mint bármi mást. Felajánlom a testemet az apró teremtésnek, a következő hónapokban ő fog irányítani, ő dönt úgy, hogy maradjak az ágyban.
De miért akarom tulajdonképpen? Szép életem lehetne átvirrasztott éjszakák, hajnali kelés és pelenkacsere nélkül. Szeretek zavartalanul beszélgetni más felnőttekkel, nyugalomban újságot olvasni és a hobbijaimmal foglalkozni. Mint nagyon sokan mások. Van, aki vállal gyereket, van, aki inkább nem, és olyan is van, akinek nem lehet gyereke, pedig nagyon szeretne. A kérdés talán nem is az, én miért akarok hirtelen gyereket, hanem hogy valójában mi az evolúció. Nem minden embernek a gyerekvállalás az élete értelme, sokan mégis szülők lesznek, és ez más fajokra is igaz.
Minden egyed mögöttes evolúciós mozgatórugója, hogy szaporodjon és továbbadja a génjeit. A szaporodás az evolúció valutája.[2] Ha nem lenne meg mindenkiben a hajtóerő, hogy túléljen, és egyen, ahelyett, hogy őt ennék meg, aztán pedig szaporodjon, akkor nem lennénk itt. Az ősleves első egysejtűinek 3,5 milliárd évvel ezelőtti osztódása óta összes ősanyánk szaporodott egészen addig, amíg ki nem másztunk a tengerből, fel a fára, majd vissza a földre. A testünk az összes eddigi gén-továbbörökítés eredménye.
De önmagában a tény, hogy mindenki, aki hozzájárult ahhoz, hogy ma itt lehetünk, a szüleink, nagyszüleink, dédszüleink és 3,5 milliárd évre visszamenőleg minden ősünk túlélt és szaporodott, még nem jelenti azt, hogy nekünk is így kell tennünk.
Rengeteg ember meghalt anélkül, hogy továbbadta volna a génjeit, főleg véletlenek folytán, vagy azért, mert valamilyen alléljük vagy mutációjuk következtében könnyebben utolérte őket a halál. Az evolúciótól kaptunk agyat és mérlegelési képességet, így megkérdőjelezhetjük a szaporodást, és választhatunk a gyerekvállalás helyett mást az életben.
Az evolúció nem tudatos folyamat, nem irányítja semmi egy adott irányba. A lényege, hogy a populációk megváltoznak genetikailag, így idővel újfajta élőlények jöhetnek létre. Mindez pedig a természetes szelekció jegyében történik[3], némely egyedek túlélnek és több utódot nemzenek, mint mások, mert olyan alléleket hordoznak, amelyek az adott körülmények között előnyösek.
Vajon a biológiai órám ketyegése miatt érzem, hogy mindenképpen ki kell hordanom ezt a picit, vagy társadalmi nyomásra gondolom, hogy két gyereket nevelni jobb, mint egyet, és a hároméves kislányomnak testvérre van szüksége − a jóléti állam tehet róla, az óvodai elhelyezés ígérete? Vajon a keleti szürke óriáskenguru is eltöpreng, hogy vállaljon-e még egy kölyköt, vagy egy kicsit várjon? Elgondolkozik a tengeriszegfű, hogyan fog működni a klónozás a jövőben? És a pehelyréce nem szeretett volna valami mást csinálni a költés helyett? Nincs hobbija? Vajon bánja, hogy nem bírt ellenállni a vonzó hímnek és vemhes lett?
[1] Høiland, K. (2018). A Store norske leksikon „tömlősgombák” szócikke. https://snl.no/snylteklubbe
[2] Trevathan, W. R. & Rosenberg, K. R. (2020). Evolutionary Medicine and Women’s Reproductive Health in Schulkin, J. & Power, M. L., Integrating Evolutionary Biology into Medical Education—for maternal and child healthcare students, clinicians, and scientists. Oxford University Press.
[3] A természetes kiválasztódás a legfontosabb evolúciós mechanizmus, ugyanakkor az evolúció történhet génáramlás vagy genetikai sodródás útján is. A témáról bővebb ismeretekért lásd a Store norske leksikon evolúcióról szóló témaoldalát: https://snl.no/.tema/Evolusjon
Nyitókép forrása: A szerző portréja: Adrian Nielsen / NORLA